Köszönöm a "Vagyok, aki Van"-t, egy régi dillemám oldottad fel vele:)

Azt hiszem, sejtem de még nem éltem át, amiről írtál. Az nagyon megfogott, hogy szerinted olyan görcsösen ragaszkodunk önállóságunkhoz, és rohadt nehéz elengedni az énünket a nagy egység kedvéért. Még azt is elhiszem, hogy nem is veszítjük el ezzel önmagunk, ismerem az effektust (amitől leküzdhetetlenül félünk azt meg kell tenni.) de ettől még félek. Még nem félek eléggé, gyáván félek:)

Olyasmi lehet -bocsánat a képzavarért- mint amikor az orosz űrhajós -neve nem ugrik be- el merte dobni az űrbe a kezéből a kalapácsot. (A kalapács Newton bácsinak köszönhetően másfél-két óra múlva vissztér az ellenkező oldalról, csak közben tesz egy kört.)
Valahogy így tartódik meg az énünk is a nagy egészben, ha el merjük engedni de hogy milyen pokoli messze vagyok ettől, azt szinte elszomorít.

De talán mára ennyit az önsajnáltatásból:)))