valahogy bizony beáramlott csoportosan mélypolipos agyregényem mélyszépészeti kínzugolyába libabőrszegényes formanyomtatványod amorfizálódott habitusa, s rövidnél alig hosszabb időn belül tussal kényszerítette lelkem nyákját, hogy kobakom plafonjára régmúltban tussal vésett rigmust idenyögjem:

A révletek herándosai

Szeládon fágva száll a máfor.
Homondok: remélve feltereng,
S mi ketten, bús herándozók
Csak fégtünk, fántunk át a révleten.
Hahajhó! Visszamánt a táka!
Hahajhó! Lepönt a vádatás!
Nincs lardaság, csak fájó kérbedöntés,
Nincs éldelem, csak rétô álmarás.
Mi nem kárálva, nem sipogva bágunk,
Mi nem hemeghetünk rohátnokok mögén,
Csak halk s homáló harsadások estén
Egybeferengünk ketten: te meg én.

(a szerző hajdan jobb léten beleveszett, hiába kergettem)