Én a lelkiismeretet egészen máshonnan származtatom, méghozzá a "faji életösztönből". A túlságosan deviáns egyedeket a csoport kiveti magából, így azok egyedül maradva elpusztulnak, és a faj ezzel is védi magát a túlzott és hirtelen mutációtól.

A lelkiismeret nálam tehát körülbelül annak felismerése, hogy ha X dolgot megteszek, annak esetleg Y és Z kellemetlen következménye lehet. Az már a tudatom dolga, hogy mérlegelje az esélyeket és a rév és a vám dolgát.

Érdekes módon, nekem eszembe sem jutott a bosszút karmikus szintre átvinni, hiszen nem a "felső ego" kellemetlenkedett, hanem az a bugristahóparaszt, akit most akarok szétalázni, mert látni akarom, ahogy elpusztul. Ha csak az n-edik életben tudok elégtételt venni valamelyik sérelmemért, az annyit sem ér, mintha belerúgnék a haragosom kutyájába.

--

"Ha mindig tudatában vagy annak az egyszerü ténynek, hogy minden egyes pofont visszakapsz, ügyelsz rá, hogy ne nagyon osztogasd."

A pofonok is az élet része. Miért jó kimaradni belőlük? Hogy élsz úgy teljes életet?

--

"Viszont elönyei is vannak: a buddhisták lazák, vidámak, és szeretetre méltok... Meg lehet bennük bizni, soha sem döfnek hátba.. Miven hiányzik belölük a görcsös vagyonszerzési vágy, sokkal kevésbé gyüröttek az idegeik, bárhol jol tudják érezni magukat.."

Valóban ez az általános kép a buddhistákról. Nekem nincs túl sok személyes tapasztalatom velük, hacsak az nem, amikor egy régi ismerősömmel találkozva véletlenül kiderült, hogy valami buddhista főiskolára jár, és tibetiül tanul. Ezen elcsodálkozva, igen ostobán rákérdeztem, hogy "de miért tanulsz tibetiül", mire ő így válaszolt: "azért, hogyha egy tibeti megkérdezi tőlem a metrón, hogy hányat kell utaznia a Deák térig, meg tudjam mondani neki". :] Viszont a vagyonszerzési vágy hiányát nem tudom igazolni. Amikor ez a srác megtudta, hogy értek valamicskét a számítógépes tipográfiához, kijavíttatta velem a tibeti fontkészletét... Azt hittem, belezavarodok... valami négylépcsős iszonyat volt, és gyakorlatilag nem értettem belőle semmit. :]