Kevés az adat.

Ha a bűncselekményt nem tervelték ki előre, és az előzetes kitervelés során erre a lehetőségre (ti. elfogásra, vallatásra) nem gondoltak, akkor máris mindketten megérdemlik, hogy akármi is történhessen velük, mert ostobák voltak.

Mondhatják azt is, hogy "nem veszek részt vádalkuban, nem vallok semmit". Ekkor jöhet a nyomozás, a bizonyítékok keresgélése, amiből szintén akármi is származhat. Eleve miért kéne bevallani bármit, csak a rendőr két szép szeméért? Majd meggyőz, ha van rá eszköze: mutat valami bizonyítékot. De addig... ártatlan bárányka vagyok, aki ott se volt, (miféle libát? ja, ez liba? akkor nem is kell!), mivel a túlélésre, a gyarapodásra játszom.

Ha a társam átver, és miatta 5 évet kapok, akkor egyrészt megpróbálok minél hamarabb megszökni, lehetőleg úgy, hogy minél kisebb legyen a halmozott büntetés esélye, tehát minél biztosabbra menjek. Ha véget ér a büntetésem, akkor felkeresem a társamat, és vázolom számára a rosszallásomat -- vagy, ha a sitten összehaverkodtam Don Gáspárral, és nekem megéri, hogy valami miatt ne legyek dühös a társamra, akkor akármi is történhet. Magánszorgalomból vagy pedagógiából megbüntetem vagy megjutalmazom (hiszen akaratlanul is, de összehozott egy befolyásos illetővel), vagy beajánlom őt Don Gáspárnak, mint remek túlélőművészt, hiszen annak idején ugyebár nekem is megfelelt meghitt tettestársként.

Én miért nyomnám fel a társam? Hogy utána tarthassak a haragjától és a szövetségesei haragjától? Megéri az nekem? Ha megéri, akkor... így járt. De mivel abból indultunk ki, hogy a társam volt, eleve nem állok össze akárkivel.

Hogy a közös hallgatás keresztény irányelv volna? Na ne röhögtess, mert még komolyan veszlek...