A pipacsos az októberi... szóval majd jövőre...

viszont ha már elkezdtem írogatni a topikba, akkor közszemlére bocsátom egy saját versemet, amit egy nagyon S.P.-hatás alatt levő időszakomban sikerült összehoznom (egyébként ez a vers arra is jó példa, hogy miért nem szabad keverni a depressziót és az amatőr versírogatást)... esetleg kritizáljatok meg, most úgyis szürke nap van...

Feltépkedem magányomat.
Mint angyalom a szárnyakat,
vagy más alsónadrágokat,
én úgy cserélek vágyakat.

Mélyemre semmi se érhet.
Ez a legfőbb erényem:
Nincs bennem lényeg.
(Érzéseim se érzem.)

Önuralmam se vesztem el. Nem
is volt. Csak a hullák és a
hüllők hidegvérűek.
Hulla nem vagyok.
Hüllő még lehetek.

Képmutató leszek: Íme az arcom!
Ez vagyok én! Csak ez.
Meg ez és ez és ez és bármelyik.
A szobám lassan már megtelik
az arcaimmal.

Álarctalan, pucéran állnék ki az esőbe,
villám tüzétől égni.
Túlzás ilyet remélni?
Akkor a villám majd én leszek,
kéken izzok, hűs záporban égetek.
A nyugodt ligeteket tűzben emésztem el
és a napos órákat nem számolom.
Semmi se érdekel.
(Ez is egy álarc.)