MI A MAGYAR?
2002. június 1. (22. oldal)

Azok hajlandók durvábban beszélni, akik parancsolnak. Tüzetesebben kifejezve, akik arra kényszerülnek, hogy akaratukat másokra szavak segítségével vigyék át.

A hang durvaságát így két tényező befolyásolja. A parancsoló türelme és az engedelmeskedésre kötelezett hajlékonysága.

Közmodásos a kaszárnyaudvaron gyakorlatoztató őrmester szótára. Dühe kibocsátására él vele. Az övénél csak a bivalyok - a legértelmetlenebb igavonók - hajtói üvöltik magukat rekedtebbre. Vagy viharban a hajóskapitányok. De néha nagy drámák is, a személyzetükkel. Ismerjük a szerkesztőségi tagok eszmecseréjének tónusát, fölpillantva a tökéletesen elfogadhatóra csiszolt, a kínosan nyomdaképes kefelevonatokról.

Röstelkedve fordulok már népi élményeimhez. Ám emlékezetem szerint a pusztán a juhászok kevesebbet káromkodtak - nemcsak állataikhoz szólva -, mint a csikósok. És a csikósok is kevesebbet, mint a csordások.

Legvaskosabban valóban a kanászok engedték ki magukból az indulatot. Meg aki munka közben megsebezte, megégette a testét.
Apám mert ő meg a vasat kezelte - el-elkáromkodta magát. De nemcsak szülei és anyám jelenlétében nem, hanem az én jelenlétemben sem. Hogy trágár szó is vegyülhetett átkaiba, azt csak arról gondolom, hogy miképp nyelte vissza rögtön a mondatot, mihelyt mi, gyermekei, ilyen alkalmakkor a közelébe jutottunk.

Anyai nagyapám - aki bognár lévén engedékenyebb, puhább jellemű anyagnak: fának parancsolt - még pallérozottabban adta jelét esetleges ingerültségének. S azt másoktól is elvárta. Házában, de csak a portáján is, azt sem volt szabad kimondnanunk, hogy fene. Helyesebben, felnőtt korunkig volt az ilyesmi szigorúan tilalmas. Amíg a beszéd módjáért ők feleltek. Az első rosseb, azt hiszem, az érettségi letétele után hagyta el körükben a számat.

Ezek magyarázzák tán némileg, miért hökkentett engem meg olyannyira, amidőn úgynevezett tanult népeket hallottam először trágárkodni. Értelmes emberek értelmes emberekkel váltottak gondolatot. Hiányzott tehát a káromkodás hitele, háttere: az akaratközlés erőfeszítése. Kezdő művész koromban, tincseim átmeneti megeresztése idején, magamra hívtam a közérdeklődést, persze én is egy-egy - akár még általam is - népiesnek hitt blaszfémia megeresztésével. Senki szájából nem hangzott idétlenebbül.
Úgy szoktam le róluk, fitogtatásnak érezvén őket, ahogy az idegen szavakról. (...)

Az irodalomnak ugyanis a trágár szavak kimondhatóságára nemcsak hogy nincs szüksége, hanem ez a "szabadság" az irodalmat minden esetben az egyik hajtóerejétől fosztja meg.

Olyanfajta szabadság lenne ez, mint a versnek a "forma nyűgeitől" való megszabadítása. Ahogy forma nélkül immár "szabad" vers sincs, akként a prózai, de akár az utcai, a társalgási közlés elfogadott formáinak megtartása nélkül sincs művészi közlés. A ma merészen kimondott szó éppen a kimondás gyakoriságának arányában veszt - merészségéből is.

De a művészi közlés feladata nem is egy-egy szónak a kimondása. Hanem megérzékeltetése. Ehhez pedig - rejtelmesen - épp a megérzékeltetendő fogalom köznapi nevének minél magasabb ívben való elkerülésével vezet az út. Azt, amit Szabó Lőrinc A huszonhatodik év egyik mesterdarabjában - a Hasonlattá vált minden kezdetűben - örök élményül írt a szívünkbe, két szóval is leírhatta volna. Homokba.

(Illyés Gyula: A törzs szavai. Írások az anyanyelvről. Nap Kiadó, 2002)