Van egy jó barátnőm, még együtt jártunk gimnáziumba. Azóta elsodort egymás mellől minket az élet, külföldre költözött, ott teremtett magának egzisztenciát. Nem is akármilyet, legalább egy nagyságrenddel jobban él, mint én, persze ehhez a nap 24 órájából 25-öt dolgozik. De nagyon is szereti a munkáját. Sosem gondolkozott igazán a gyerekkérdésen, sőt, teljesen megdöbbent, amikor rólam megtudta, hogy babát várok. Volt náluk látogatóban egy hétvégére egy baráti házaspár másfél, két éves kisfiukkal. A látogatás végére az egyik fél eldöntötte, hogy köszöni, neki nem lesz kutyája, a másik (a barátnőm és a párja), hogy ők meg a gyerekügyet hanyagolnák még egy darabig. :) (Gondolom a kutya és a kisfiú remekül szórakoztak. :) ) A sok meló is végetér egyszer, és a barátnőm évek óta először idén nyáron kivette a szabadságát, Dominikára utaztak bő két hétre. Az állam is leesett, mikor megtudtam, pláne, mikor megláttam a fényképeket... Hirtelen eszembe jutott az a két 14 éves kislány a gimnáziumból. Mikor jutok én el valaha is Dominikára? Bizony, kissé irigykedtem. Azután eszembe jutott; olyan baromi fontos nekem, hogy eljussak oda? Mi lenne, ha megjelenne előttem egy kistündér és felajánlaná, hogy választhatnék a gyerek vagy az utazás között, vajon hogy döntenék? S olyan magától értedődő lett a válasz: ezt a gügyögő középméretű só- és zajzsákocskát a világon semmiért, soha.

S mind a ketten boldogok vagyunk, azt hiszem. :)