Nekem is van gyerekem, 30 éves vagyok. Mindig is akartam gyereket, s amikor a fejem lágya is beérett hozzá, meg tudtam teremteni hozzá az egzisztenciát, és legfőképpen megtaláltuk egymást a párommal, sikerült is világra hoznunk Őt. Ehhez valószinűleg a legjobb pillanatban találkoztunk, a huszas éveink végén, harmincasok elején, mikor már mindazt meg tudtuk élni, amit akartunk. Sosem voltam igazán ambiciózus, és meg kell mondanom, egy gyermeket kihordani, megszülni, szoptatni, nézni, ahogy nyilik az értelme napról napra, egyszóval szülővé, anyává és apává érni mellette, a legnagyobb dolog a világon. Semmilyen csúcskarrier nem ér a nyomába.

S mindezt úgy alakult ki bennem, hogy még terhesen sem voltam képes más gyerekéhez még csak hozzá sem érni.

Aki most úgy érzi, hogy nincs szüksége gyerekre, mi lesz vele 60-70 évesen? Teljesen egyedül és magányosan esetleg?

Természetesen mindenki úgy éli le és úgy éli meg az életét, ahogy számára a legjobb, és a legtöbb boldogságot találja meg benne. Mégis, ahogy mostanában megfogalmazódott bennem, aki a gyerekvállalásról lemond, nagy-nagy csodáról és boldogságról mond le.