Egymáshoz kuporodva ülünk, ringat az ölében. Mesélek neki, pár szóban csak, hisz az én gondomat csak én oldhatom meg, szaporáznak a szavak, koppanó lépteik azt mondják: megyek gyorsan, nem vagyok fontos, jöjjenek mások a helyemre. De ő kérdez, hát elmondom. Arcom a mellkasán, még a vastag pulcsin is átdübörög fülemen át ereimbe az ő szívének ritmusa tam-taram-taram-tam-tam Ujjai eltűnődve fésülik át hajamat. Nem értem... miért?, fészkelődök hozzá még jobban. Kicsit feljebb húz magához, úgy ölel át, majd összeroppant, nem is a karjával, hanem, hanem ahogy csak a szavakkal vissza nem adható szeretet tudja körbefonni az embert... Ne foglalkozz az ilyenekkel. Arcát a hajamba fúrja. Én szeretlek, s karja még erősebben fonódik körém. S én csak lebegek ebben a két szóban Én szeretlek, Én szeretlek...

Semmi, semmi baj nem lehet ezután... mi lehetne baj, ki bánthatna? Én szeretlek