Sokat gondolkoztam rajta, hogy mennyit tud egyik ember adni a másiknak. Mennyire idegenkedtem mindig a "nagyszavaktól", az örökké-esküdözésektől, a csillagokatazégből-buzgólkodásoktól... És mennyire jólesne néha, ha te vágnád magad ilyen hősszerelmes pózba... Aztán...

Aztán amikor mindig ott tartasz a karodban, és ösztönösen csak simogatsz két gigaorbitális kefélés között... [:-))], és csak beszélsz, beszélsz... elmondasz apró, hétköznapi dolgokat, teljesen közömbös eseményeket, semmi romantika, semmi nyálas lelki dugás, csak egyszerűen Te vagy... amikor "beavatsz" emberi gyarlóságaidba, minden tartózkodás, jajkiadommagamennekacsajnak-félelem nélkül... tudod-e, tudod-e drága, hogy mennyivel többet adsz nekem ezzel bármilyen hangzatos szóvirágnál? Mennyire meg tudok ilyenkor hatódni, és elmerülni benned...

És persze, azt is szeretem, amikor csak gyönyörködsz bennem, és sután, egyszerű szavakkal elmondod, milyen szép vagyok... Egyszerűen, igen... emberien, őszintén...

És akkor csodálkozol, hogy szeretlek?

És igen, egyszer... egyszer még ki is merem mondani majd Neked, a szemedbe belemondani, hogy szeretlek...