Sziasztok, szia genetta!

Először azt hittem, hogy az én lányomat viszed reggelenként bölcsibe, pont azt csinálja, mint Kapi :-)))
Most egy kis elméleti háttér jön, kapaszkodjatok! (Lehet, hogy nemrég vizsgáztam gyermeklélektanból?)
Na szóval:
A kisgyermek fejlődésében másfél és két és fél éves kora között jön el, az ún. újraközeledési fázis, aminek elég szemléletes a neve... Az a kisgyerek, aki megtanult járni, és ezáltal eléri az összes korábban vágyott, de meg nem kapott dolgot, hirtelen mindenhatónak érzi magát. Aztán rájön (kb. másfél éves korára), hogy ő korántsem mindenható, hanem segítségre szorul, viszont már tudja, milyen az, ha egyedül el tud érni dolgokat. Summa summarum, megtapasztalta az önállóságot, de annak korlátait is, visszavágyik az anyaölbe, de menne is, szóval nem könnyű nekik. Nem könnyű okosnak lenni a szülőknek (különösen az anyáknak) sem, hiszen a gyereket kétféle érzés hajtja. Az autonómiára törekvés, amit ha elfogadsz (mindent ráhagysz), akkor elbizonytalanodik, hiszen tisztában van a korlátaival. Ha folyamatosan visszautasítod az autonómiára törekvését, szorongóvá válik. A másik érzés a visszavágyás az anyaölbe (duálúnió, lásd rongybaba előadása), amit ha elfogadsz tőle, akkor teret adsz a regressziónak (vagyis egy fejlődési szakasszal visszalépteted a gyereket). Mi a helyes viselkedés? Margaret Mahler nevű picológusnő szerint a leghelyesebb viselkedési minta a madáranyáé, aki gyengéd lökésekkel bátorítja repülni tanuló fiókáját, miközben szárnyaival óvja.
Ebben a korban a függetlenség megtapasztalása nagy érték a gyerek számára, és minden a szülőktől ellene irányuló próbálkozását "támadásnak" veszi. Ebben a korban ez a dacreakciók leggyakoribb kiváltó oka. A szülei szeretetében biztos gyerek előbb-utóbb inkább az imádott szülővel szeretne hasonulni, és megoldódik ez a problémás szakasz.
Remélem sikerült egy kis reményt csepegtetnem az elcsigázott anyai lelkedbe, kedves genetta...
Én már fel sem veszem ezen kisded játékait harmadik ivadékomnak. Azaz, ha kitörni készül a vihar, akkor a helyzetnek megfelelően próbálok reagálni. Ha nem akar jönni le/fel a lépcsőn, akkor igyekszem megvárni, míg elszánja magát valamelyik irányba, vagy egyszerűen a hónom alá csapom (nem felveszem, ahogy egyébként szoktam), és viszem egy darabig. A kaja körüli problémákat úgy küszöbölöm ki, hogy egyfélét kínálok fel, vagy eszi, vagy nem kap mást. Ha más miatt indul a balhé, akkor nálunk a fürdőszoba a gondolkodóhely, ott nem sok érdekesség van a számára... Mondjuk nálunk igen ritka a hiszti, (ebben a fiam nagyobb profi volt), ha nem látom értelmét a gondolkodásnak, akkor hideg vízzel lemosom az arcát, sokszor az is segít. (gyerek a hónom alá, arc lemos, gyerek meglepőd, hiszti abbamarad, optimális esetben...)
A hiszti kialakulásának lélektani folyamata egyébként a következő: frusztráció - regresszió - agresszió. Minél kevesebb az a helyzet, amiben a gyerek frusztrálva érzi magát, annál kisebb az esélye a hisztinek. Tudom, könnyű ezt így mondani, de mindannyian ismeritek a gyereketeket, tudjátok mivel lehet a figyelmét elvonni a frusztációról. (Lásd kriszi ötletét az etetésről!) Ami egyáltalán nem jó reakció, ha a szülő is agresszívvá válik. Ha tudnátok hányszor próbáltam minél nyugodtabb hangon csitítani valamelyik porontyomat, miközben legszívesebben agyoncsaptam volna... sajnos azonban nincs más megoldás... A legreménytelenebbnek tűnő helyzetben gondoljatok arra, hogy lesz ez a büdös kölök egyszer még kamasz is... :-))) (Tudom, nekem kettő is van!)

Tímea