Épp nyitni akartam egy hasonló topikot, de szétnéztem, és megtaláltam ezt. Bocs előre, de hosszú lesz, most nagyon friss a kiborulásom!
Nálunk most (hónapok óta) aktuális a téma, úgy Kapi 2 éves kora körül kezdődött, és egyelőre egyre rosszabb (most 29 hónapos). Ma már teljesen elkeseredtem, hogy mégiscsak én ronthattam el valamit, ha így ki tud borítani a gyerekem. Ízelítőül a mai esetek:
A szokásos „kérsz, nem kérsz, mit kérsz, nem azt kérsz mégse” kezdés után a reggeli indulásnál (félnapos bölcsibe jár) nem hajlandó felöltözni, sikítozva és röhögve menekül, ha humorral, ha figyelemeltereléssel, ha szigorral próbálkozom, tökmindegy, így is, úgy is közelharc árán lehet ráadni a cuccot. (nem a bölcsit utálja, bárhová megyünk, eljátssza ugyanezt, ha olyanja van).
Végre kilépünk az ajtón, jön a kedvenc lépcsőházi játszma: a harmadikon lakunk lift nélkül, így le kell sétálni. Öt esetből 3x (pl. ma reggel) nem indul el, a kezemet nem fogja meg („ededűl!!!”). Jó, ededűl, de akkor sem mozdul. Várok, ő lefekszik a földre, leül, rácsba kapaszkodik, hintázik, vigyorog, nevetgél, sikongat, tornázik, láthatóan nagyon jól szórakozik, miközben lesi, felhúzom-e magamat. De hiába minden önuralom, akkor se jön. Ha elindulok lefelé („na jó, én megyek, itt maradsz?”) közli, hogy igen, és marad… Ha valóban otthagyom, és lemegyek legalább egy emeletet, fülsiketítő hangon sikítozik, sír, ha erre visszamegyek érte, vigyorog… Mivel a szomszédokra is tekintettel kell lenni, a végtelenségig nem hagyhatom üvölteni, úgyhogy előbb-utóbb muszáj visszamennem, aztán úgy ötödszörre le is jön. Ma mikor leértünk, beültünk a kocsiba, higgadtan mondtam neki, hogy nem volt szép dolog, hogy sikítozott és hisztizett, ezt máskor ne csinálja – válasz: ragyogó arccal néz rám, majd összeszedi minden erejét és velőtrázót sikít.
Hazafelé ugyanez, azzal fűszerezve, hogy nem merem lent hagyni a földszinten, mert kinyitja a kaput és kirohan az utcára… Úgyhogy a szokásos sikítozás-földön fetrengést játsszuk egy ideig, aztán felviszem egy-két emeletet, onnan ugyanis már nem fordul vissza, én meg felmegyek, és várom… aztán persze mindig le kell mennem érte, de ötödszörre már általában elindul (na persze közben minden lépcsőfokon elereszti magát, vigyorogva leül, lefekszik, vagy csak „rongybabát” játszik.) Ma egy új variáns volt, hogy már a kapun se akart bejönni, kint hagytam a kapu előtt, én bementem a postaládáig, épp bontogattam a postát, mikor látta, hogy visszaindulok érte, rám nézett, és vigyorogva kirohant az úttestre…. hát levágtam egy sprintet, és hajszál híján megütöttem, pedig nem szokásom, végül csak rákiabáltam és erősen megfogtam, mire nevetett…
Néha úgy érzem, egész nap csak „harcolunk”, rettenetesen elkeserít. Alapból mindenre „nem” a válasz, és bármit szeretne, két másodperc múlva az ellenkezőjét, majd újra mást. Próbálok nyugodt és türelmes maradni, de nem mindig sikerül, meg hát ha kifelé azt is mutatom, a gyomrom remeg. Ha valamit megtiltunk, valamiért leszidjuk, valamit nem kaphat meg, mostanában „bosszút áll”, a sikítás mellett a másik módszer, hogy elkezd dobálni, játékokat lesöpörni, ütögetni, esetleg valami olyat csinál szándékosan, amiről tudja, hogy végképp tilos (pl. üvegasztal v. tévéképernyő püfölése), illetve a legújabb, hogy minket kezd el ütni. Az egyetlen megoldás, amit erre találtam, hogy kirakom a szobából, és bezárom az ajtót (vagyis magamat zárom be). Döbbent csend után elkezd üvölteni, egy perc múlva beengedem, addigra általában már megszeppent eléggé ahhoz, hogy ne folytassa, nyugodtan elmagyarázom neki, hogy ezt nem szabad, stb, ő meg simogat (mert ugye ütni nem szabad, csak simizni).
Hová lett az én helyes kis babám??? Tényleg el fog múlni ez az időszak? Nagyon nehéz nyugodtnak maradnom, pedig tudom, hogy ezekkel a szándékos provokációkkal szemben csak az használ, tudom, próbálgatja az akaratát, az erejét, a korlátokat, de meddig tart ez még, és mit tehetnék, hogy minél kevésbé szenvedjük meg? Rosszabb napokon szinte minden új tevékenységből hiszti lesz. Persze vannak jobb napok is, de néha teljesen reménytelennek látom a dolgot…
Bocs a hosszú kifakadásért, aki idáig kibírta, az tudja, miről beszélek…Sorstársak, hol vagytok??