És hogy ne csak beszéljünk róla, ha olvassuk is, egy vers a mai napra, ami nyilván mindenki kis kötetében ott lapul...

A bezárulás bátorsága

A zárt száj bátorság! Hogy tüzérséggel se-!
A vonal rózsaszín, nyugodt: napozó féreg.
Mögötte fekete lemezek, gyalázat-felvételek,
S egy ég gyalázata, barázdált agya.
Forognak a lemezek, azt akarják, halljuk -

Rajtuk, zsúfolásig, törvénytelenségek.
Hitványság, tiprás, szökés, kétszínűség,
Fut a tű, barázdájában, ezüst
Vad két sötét canyon közt,
Egy nagy sebész, most tetováló,

Egyre a régi, kék sérelemket tetoválja,
A kígyókat, a bébiket, mellbimbókat
Hableányokra vagy kétlábú álomleányzókra.
A sebész nyugodt, nem beszél.
Túl sok halált látott, a kezébe se fér.

Forognak az agy lemezei: ágyúk csőszája.
Aztán ott az antik kampó, a nyelv,
Fáradhatatlan bíbor. Kivágandó?
Kilenc farka van, veszedelmes.
S a zaj, mit a légből üt, ha megindul!

Nem, a nyelv is kerüljön csak oda,
Lógjon a könyvtárszobában a rangooni metszetekkel,
A rókafejekkel, más fejekkel, lelőtt nyulakéval.
Bámulatos tárgy -
Amit ez a maga idején átjárt!

No és a szemek, a szemek, a szemek?
Tükrök ölnek s beszélnek, iszonyú helyiségek,
Kínzás folyik bennük, s csak nézhetjük.
Az arc, mely e tükörben élt, egy halott ember arca.
Nem kell aggódni a szemek miatt -

Lehet, fehérek-félénkek, nem besúgók,
Halálsugaraik begöngyölve: zászlók,
Mögöttük ország, melyről többé nincs hír,
Makacs függetlenség
Csődtömege a hegyek közt.