Folyt. itt!

Csabingo! Köszönöm Neked is a reagálást, örülök, hogy valóban beindult a tartalmas beszélgetés! Barátom, kezdem azzal, hogy – a leveled, mint egy dal! Igazi lírikusi gazdagsága a szavaknak, élveztes olvasmány volt!

Nade térjünk a tartalomra!

> Minden dal más-más oldalról világítja meg a drámát, benne van a ’tribute to heroes’ gesztus,
>(into the fire) a kétségbeesett és tulajdonképpen pusztába kiáltó bosszúvágy (emty sky, lonesome
>day), a kisemmizettség - illetve teljes megsemmisülés - érzése (nothing man), a remény, az új nap,
>új hit, a ’no surrender’-feeling (rising, my city of ruins), a csöndes és megindító hiány (missing),
>sőt, még a másik oldal, az ellenség szemszöge is felvillan, az öngyilkos pilóta sivár paradicsoma
>(paradise), illetve a kultúrák törésvonalán alló szerelem, arabos dallamvilággal (words apart).

Talán kiderült az előző levelemből, hogy – bár minden elismerésem a téma ilyen szempontból valóban sokoldalú feldolgozásának – ez a sokoldalúság azért a dolog komplexitásához mérten mégiscsak egyoldalúnak tűnik. Egyszerűen ezt Bruce nem engedheti meg magának. Hozzáteszem, szerintem a jövő az ennél szélesebb horizontoké lesz: ha ugyanolyan érzékeny, civil rights, liberális és nyitott lesz, mint korábban, valamint hajlandó lesz arra a tanulásra, amit a Tom Joad előtt felvállalt (sok olvasás, ld. pl. a Tom Joad albumon a „bibliográfiát”), akkor ezek az újabb, globálisabb nézőpontok elő fognak jönni. Jó jel erre a 41 Shots, ahol csupán egy tartózkodási és munkavállalási engedéllyel rendelkező fekete afrikait nem félt amerikainak nevezni…
Ami az „öngyilkos pilóta sivár paradicsomát” illeti, csak tényszerű adalék: a dal első felét egy tizenéves palesztin öngyilkos merénylő kislány halálának hírére írta; a másik személy egy virginiai asszonnyal való beszélgetéséből származik. Az asszony egy koncertje után odament hozzá, és adott neki egy kalapot: ennek a története, hogy a hetvenes évek elején egy minneapolisi koncerten az egyik szám közben valaki feldobott a színpadra egy kalapot, amit Bruce a fejére tett, néhány szám erejéig játszott benne, aztán visszadobta a nézők közé. A kalap tulajdonosa egy férfi volt, aki 2001. szeptember 11-én a Pentagonban dolgozott, és ott meghalt. Az asszony a férj felesége volt és egy alkalommal eljuttatta Bruce-nak a kalapot – amit a férje haláláig becsben tartott otthon (forrás: http://www.nytimes.com/2002/07/14/arts/music/14PARE.html ).
Aprópopó Nothing Man: Csabi igazad lehet, a narrátor valószínűbb, hogy nem halt meg, hanem csak kisemmizettnek érzi magát, aki mindenét elvesztette – utánanéztem a Digest-en, az ottani vélemények szerint, mivel kiderült, hogy eredetileg ’84-es dalról van szó, ugyanannak a post-war szindrómának egy tünetét mutatta volna be, mint pl. a Shut out the Lights.

> Abban igaza van Gábornak, hogy néhány albummal többet bíbelődött (Born to Run, Born in
> the USA), viszont azért ne feledjük, hogy voltak lemezei, amelyek ugyanígy a
> semmiből születtek. (Nebraska, Tunnel of Love). Szóval azért
> nem egészen példa nélküli ez a fajta munkamódszer sem, a Rising is
> amolyan első felindulásból írt lemez.

Igen, de az eddigi első felindulásból írt albumai vagy régen, nagyon régen benne voltak (Nebraska részben, az életérzés, a problémák, a történetek), vagy teljesen személyes jellegűek voltak, olyanok, amiket ő érzett, ő értett, ő tudhatott a legjobban (Nebraska más részei, a teljes Tunnel of Love és Lucky Town album). Itt viszont valami egészen másról írt rögtön, nagyon gyorsan: szeptember 11. után kevesebb, mint egy évvel megszületett az az album, ami személyesen hozzá csak áttételesen kapcsolódott, ami egy nagyon összetett, az egyénen messze túlmutató problémával foglalkozna. Amire vállalkozott – az áldozatok hozzátartozóinak szenvedéseit enyhíteni; az önfeláldozást megjeleníteni és így hitet adni – annak jól eleget tett. De azt is gondolom, hogy amire vállalkozhatott volna, ha egy kicsit tovább vár, vagy egy kicsit bátrabb – az egész problematikát megjeleníteni azon túl, ahogy a CNN-ben lejött – annak nagyon nem tudott megfelelni. Ő Bruce Springsteen, ha ő nem lát meg bizonyos dolgokat, ha ő nem hívja fel bizonyos dolgokra hitelesen a figyelmet, akkor ki más?

> Ami hitelessé teszi: Bruce eddigi munkássága és nyilatkozatai, melyek azért szerintem
> azt bizonyítják, hogy nem kereskedelmi célokkal ugrott rá a témára, mint afféle
> szenzációhajhász.

Ez szerintem is teljesen igaz.

> Amellett, hogyha elvonatkoztatunk a terrorakció tényleges képeitől, akár általános
> érvényű élethelyzetekről is szólhatnak a dalok.

Hááát… ez megint igaz, de akkor ott vagyunk, hogy miről is szól az album, és hol a koncepció, és mi az értelme az albumnak? Nyilvánvaló, hogy a legtöbb dalnak van átvitt értelme is, és nem csak szeptember 11-re vonatkoztatva értelmezhető. Sőt, a túlságosan szeptember 11-hez kötés sokszor nagyon erőltetettnek tűnhet (Csabingo, talán épp Neked meséltem azt a tűzoltót, aki beírt a Digest-be és azt ecsetelte, hogy az „On my back’s a sixty-pound stone” tulajdonképpen a konkrétan milyen típusú tűzoltókészüléket jelenti, mittudomén a sor jelentése az, hogy „a hátamon van egy 324/FX/116 porraloltó” és talán el is határolta egy másik típusú tűzoltókészüléktől, amelyik nincs annyira nehéz – naszóval ennek így nyilvánvalóan nincs értelme). De érdekes lenne végighallgatni szeptember 11. nélkül az albumot, és úgy megpróbálni felfedezni benne valami tematikát…

Na, leragad a szemem… remélem, a témázás folytatódik!!!

Brucefully üdv mindenkinek –

Gábor