Ha már ilyen aktív vagyok így hajnal felé, akkor azé' valami a meccsről:
Mi kezdtünk jobban, és az első negyedben sikerült az, ami évek óta nagyon ritkán; könnyű kosarakkal operáltunk (ezt a merész fordulatot ajánlnám minden sportújságíró figyelmébe :)). A dombóváriaknál ebben az időszakban (mint ahogy nagyjából az egész meccsen) a két bedobó villogott, bár azt hozá kell tenni, hogy Spivey stabilan ötven százalékkal nyomta a büntetőket, ami azért elég nagy hatással volt a végeredményre, mert az amúgy eléggé technikás "Lee-pótlék" a fél meccset a büntetővonalon töltötte. A második negyedben sikerült eldobni a tízpontos előnyt, mint pásztor a botját (mekkoraaaa!!!), amiben főként az addig nagyon jól teljesítő Clay sérülése játszott nagy szerepet. Ebben az időszakban Denis nagyon jól mozgatta a csapatot, ráadásul felvállalt néhány olyan betörést, ami néha Isti szellemét lebegtette a csarnok légterében. Ezzel együtt is el kell mondani azt, hogy a félidei egypontos különbség néhány igazán jókor behulló körmendi hármasnak volt köszönhető, bár azt sem szabad elfelejteni, hogy Halimics kissé überelte a váratlan távoli dobásokban nyújtott kaposvári formáját is, mert például nem okozott gondot neki a "mögémadjákalabdátféllábonállokhátranyúlokcsípőbőlfölemelem" témájú mozdulatsor végén a szinte hálót sem érintő hármas (asszem még volt rajta két ember is, de ez már csak olyan izé dolog).
A második félidő elején eléggé gondban voltunk, mert nemcsak Chris sérülése, hanem Mujke négy hibája is korlátozta a húzásokat (szerencsére Grebi és Rafi is gyorsan felzárkózott, sőt hamar bevállalták az ötödiket is, mert az az igazán kemény dolog). Eléggé furcsa összeállításban nyomtuk, de Denis is felébredt a néhány perces álomból, és úgy nagyjából csinált valamit (szinte egyedül összedogozott egy eléggé masszívnak mondható előnyt). Két percünk volt, és meg kellett volna tartani a kilenc pontot, de Halimics megint elekzdett hülyéskedni, meg aztán mellette az első félidőben a nullát kissé alulról súrorló Eaton is elkezdett dolgozni (elég nagy meglepetésünkre általában a könyökével, és csúnyán).
Szóval hosszabbítás lett a dologból, ami természetesen nekünk állt (hét pontos előnyünk volt), de az a Halimics gyerek még mindig fenn volt a pályán, úgyhogy egyértelmű volt a második ráadás.
Ott már tulajdonképpen nem történt semmi érdekes (talán Mujke hosszabbításokban szórt négy triplája említhető meg). Az első körmendi tétmeccsét játszó Lóránt Peti (érdekes, előbb játszott a Benettonban, mint nálunk), szedett két úgymond fontos lepattanót ahogy kell, elöl meg eljátszogattunk, persze úgy, hogy folyamatosan potenciális páciens volt P. "Szívátűűtető" Lajosnál az egész körmendi B-közép. Aztán nyertünk. Mé' ne?