Nem működik a rendszer, a "Don Ottavio, son morta-t hallgatom a Don Giovanniból. Előkerült egy 1999-es naptáram, amelyben rábukkantam egy versre. Összevisza írásom miatt a versszakok tagolásáért nem vállalok felelősséget.

Federico Garcia Lorca
A fekete bú románca

Míg a kakas csákány-csőrrel
az éjből a hajnalt bontja
alászáll a sötét hegyről
búsan Soledad Montóya.

Meleg sárgaréz a teste,
csupa homály-szag és ló-szag.
Mellei a füstös üllők
nyögnek, nehéz dalt borongnak.
Soledad, kire vadászol,
ilyen korán kóborolva?
Akárkire vadásznék is,
nem kötném a te orrodra.
Vadászok én önmagamra,
örömömre, jobb sorsomra!
Soledad, a ló ha elfut
gyötri magát halálosra,
eléri a tengert végül,
temérdek víz besodorja!
Kár a tengert emlegetni,
a fekete bánat bokra
olajfák között is felnő,
lombja serken sátorosra.
Soledad, a bánat benned,
siralmasan bánatos vagy,
citromlevet sírsz, a könnyed
várakozó szádat mossa!

Nagy bánat bánt, bolond lettem,
sörényemet földre ontva
konyhától a kamoráig
forgok, mászok tébolyodva.
Ó, fekete kővé válok,
testem, ruhám beleborzad.
Jaj, a fehér gyolcsingeknek!
Jaj, ennek a pipacs-combnak!
Soledad, pacsirta-vízzel
mosd a tested, azv megóvja.
Hagyj a szivednek már békét,
békét, Soledad Montóya.

*

Mélyen lent a folyó mormol.
Felleg és levél a fodra.
Indás tökvirág a hajnalt
arany koszorúba fogja.
Cigánybánat, ó, te tiszta,
ó, az árvák eljajongnak.
Ó rejtőző medrű bánat,
bánata a hajnaloknak!

(Nagy László)