Üdv mindenkinek!

Nos, Cukorka óta nem nagyon vágott még bele senki a The Rising elemzésébe, mert feltehetően nagy feladat lenne, és számos véleménykülönbségre adna okot. Pedig Galyatetőn beszéltünk róla, hogy ez még hátra van! Hadd legyek akkor én az első, részletes elemzéssel! Minden, ami itt van, szigorúan szerény magánvélemény!!! Galyatető után persze nem hiszem, hogy ebből bármi gond is lenne... hja, nagyon jól kijött az, hogy mi mindenre nem képes az Internet - hogy a személyes találkozás és megismerés élményét messze nem pótolhatja a virtuális valóság (és most a zenélésre még csak nem is gondoltam...)! Mindenesetre az ember látatlanban hajlamos nekimenni mindenféle eltérő véleménynek, mert aki azt írja, csak egy képernyő és klaviatúra és nick formájában megjelenő bináris kódsorozat, egy igazi "nothing man", betűk a fórumon. Namost, hús-vér esetben ez már egyáltalán nincs így...

Először az általános meglátásokkal kezdem, aztán I'll do it song-by-song...

ÁLTALÁNOS MEGLÁTÁSOK

1. Kezdem ott, hogy ez bizonyos értelemben valóban lehet Bruce legjobb albuma, de egyáltalán nem abban az értelemben, ami nekem annyira meghatározó lenne. Zenei-szakmai-technikai értelemben valóban talán a "legjobb" albuma: nincsenek rajta nüanszok (hamis hangok, nem megfelelő hangosítások, nyikorgó karosszék a háttérben (see the Nebraska album), durva ritmushibák (see Streets of Fire); a hangzás, a zenei építkezés, a ritmus, a hangszerelés mind nagyon-nagyon precíz, korrekt. És ez az egyik nagy gondom az albummal: számomra túlságosan, néhol már idegesítően pontos - teljesen stúdió-hangzása van. Az egyik dolog, ami annyira ütőssé tette a BitUSA albumot, az a zenei spontaneitása volt: az, hogy minden dalt egyszerre játszottak fel; az I'm on Fire pl. úgy született, hogy miután már több verzióban végigpróbálták, egyszer Bruce, Roy és Max hamarabb értek vissza a stúdióba az ebédből, és hármasban felvették a saját hangszereikkel (dob, gitár, billentyű). Annyira jól jött ki, hogy ez a verzió lett az album-verzió (forrás: Dave Marsh: Glory Days). Ráadásul csak kétszer-háromszor kellett újrajátszaniuk, mert szinte azonnal megtalálták a megfelelő hangzást (a legelső ilyen verzió egyébként rajta van a This Hard Land c. bootlegen - az már majdnem a végleges hangzás, csak a technikusnak kellett beállítania az egyes csatornákat, hogy jobban szóljon).
Namost, ehhez képest ez a mostani album egy igazi stúdióprecizitással megcsinált dolog: minden hangszert külön csatornára vettek fel, profin ki van keverve, és összevágva. Néha olyan érzése van az embernek, hogy annyira steril, mint egy kórház folyosója. Mindez persze erőssége is egy albumnak, ám számomra ez néha idegesítően sterilnek hat.