Szervusz Zsolt,
Azt hiszem, ez azért van így, mert az egyesülés a vallásban sokkal személyesebb dolog, mint egyesülés a tudományban például. egy vallás, ha igazi, életformát jelent, az életformája megváltoztatására pedig mindenki nehezen szánja rá magát. Azok az élmények, amelyek meggyőztek minket arról, hogy így élni jó dolog, csak más élményekkel törölhetők ki, és még így sem árt, ha az illető megőrizte a nyitottságát ezekre az élményekre.
Hogy példát is írjak: valaki bigott vallásos családban nő fel, ahol a vallásos nevelés szerves tartozékának tekintik a gyakori verést. Tizenöt éves kora tájékán fellázad, megszökik hazulról, és hallani nem akar többé semmiféle vallásról.
Ugyanekkor valamelyik útfélen heverő hajléktalanhoz odalép valaki az egyik merevebb fajta szektából. Gondoskodik róla, megtéríti. A hajléktalan leszokik a drogról, munkát vállal, talpraáll. Ha ők találkoznának, nem biztos, hogy megértenék egymást.
Persze, amit írtam, nagyon lekerekített. Szerintem sokan vannak, akik nem tudnák megmagyarázni, miért hiszik ezt, vagy azt,ilyenkor a válasz valamely századokkal ezelőtti történelmi szituációban volna. Aztán ne feledkezzünk meg a vérbosszúról, amely önmagát tartja fenn. Azt hiszem, ha például az íreket kérdeznénk a katolikus-protestáns konfliktusról, nem bonyolult dogmatikai problémákról beszélnének, hanem ilyesmiket mondanának: Ekkor és ekkor, mikor azok lemészároltak a mieink közül ennyi meg ennyi embert, mi válaszul megöltünk közülük kétszerannyit, amire ők... Nagyon nehezen hajlunk a bizalomra, hogy valóban megértsük egy másik ember életét.