Riff-Raff Creative Commons License 2002.09.11 0 0 208
Na kezdjük. Nesztek:
Indulás aug. 31., szombat reggel Szegedről. Az elsődleges úticél Montenegro, azon belül pedig Ulcinj, ahonnan átruccanni tervezünk Albániába.
Nem volt könnyű információt szerezni Albániáról, de végül találtunk valakit, aki már többször is járt arrafelé, és nem csak az "énnemtudommivanottsosejártamarradebiztosnemmennékodaésnekedsemajánlom" és "miértpontodaakarszmennielmentazeszedannyisokszéphelyvanmásutt" kezdetű, mérsékelten informatív mondókákra futotta ismereteiből. Mindenesetre egészen az albán határig kérdéses volt, hogy bejutunk-e végül, mivel a budapesti albán nagykövetségre ahányszor telefonáltunk, annyiféle információt kaptunk. Először $15 volt a vízum, aztán $50, végül állítólag a nyárra egyoldalúan eltörölték a vízumkényszert.
Horgos, Magyarkanizsa, Törökkanizsa, Csóka, Zenta, Óbecse. Óbecsén egy kocsmánál megálltunk, hogy igénybe vegyük a WC-t. A csapos hölgy a felpakolt kocsi láttán megkérdezte, hogy hova megyünk, elárultuk neki. Elsötétedett az arca, és igen erőteljesen a lelkünkre kötötte, hogy eszünkbe ne jusson belépni Albániába, mert onnan nem térünk vissza élve, de legalábbis a két lány tuti el fog tűnni, ő tudja, mert ott élt 6 évig. Azt elfelejtettük tőle megkérdezni, hogy melyik intervallumot fedte le ez a 6 év, de erősen gyanítottuk, hogy ismeretei már kissé elavultak.
Újvidéken az egyik közúti híd még a Dunába szakadt elemekkel látható, le is fényképeztük. A vasúti hidat már eltüntették, csak a pillérei maradtak meg. A forgalom a péterváradi hídon és egy pontonhídon halad.
Újvidék után pár km-rel egy útszéli vendéglőben ebédeltünk. Ebből nagyjából a tempóra is lehet következtetni. Ez egyrészt a Wartburg motorházában tobzódó ménesnek volt köszönhető, másrészt annak, hogy viszonylag gyakran megálltunk fényképezgetni.
Szabács, Valjevo, Rogacica. Valjevo és Rogacica között már lelassultunk (ahogy Cgo szokta mondani: visszakettő-padlógáz, de mi úgy is maradtunk, és repesztettünk 30-cal :-)), és megtaláltuk az első olyan emelkedőt is, ahova csak egyesben bírt felkapaszkodni a kocsi. Párszor akaratunk ellenére is meg kellett állnunk egy kicsit, mert a hűtőventillátor a hűtőről jövő meleg levegőt pont ráfújja az egyik benzincsőre, emiatt időnként felforrt benne a benzin.
Rogacicában próbáltunk szállást keríteni, de közölték, hogy azt legközelebb Bajina Bastában találunk. Találtunk is, egy roppant igényes motelt. A szobákat akármelyik szálloda megirigyelhette volna. A szoba erkélyéről a Drina túlsó oldalán a boszniai hegyeket láttuk.
Bár Szerbiában csak átutazóban voltunk, nekem nagyon megtetszett. A hegyvidéki részek nagyon jók, a szerbek roppant kedves figurák voltak, és mivel Szerbia turisztikai szempontból egy teljesen elfeledett vidék, az árak alacsonyak és nincs zsúfoltság.
Vasárnap Uzice, Nova Varos. Közben ebéd a Zlatarsko jezero partján. Azt hiszem, jó ideig el tudnék tengődni pljeskanjicákon és raznjicákon. :-)
Bijelo Polje, Podgorica. A montenegroi hegyek állati jók, és számomra teljesen másnak tűntek, mint a boszniai vagy szerbiai hegyek. Amikor Podgorica előtt egy keskeny sík vidékre érünk, az út mellett remekül látszik a Moraca kanyonja, persze csak a teteje.
Végre elérjük a Shkodrai tavat, a túlparton már az albán hegyek sötétlenek. Esteledik, Virpazarban szállást keresünk, és remek sült halakat vacsorázunk.
A Shkodrai tó nem rossz, de festőinek azért nem mondanám. Csak az éjszakát töltöttük ott, bár házigazdáink próbáltak rávenni minket egy kis hajókázásra. Biztos nem lett volna rossz, de ránk már vár Albánia. Két napja úton vagyunk, és még mindig nem vagyunk a tengernél.
Virpazarból Barba vezet egy kis hegyi út, aztán irány Ulcinj. Jókor jöttünk, a főszezon a jelek szerint véget ért. Viszonylag kevés a turista, azok is mind "belföldiek", Szerbiából, Boszniából. A kiadó szobák közül válogatni lehet.
Informátorunk még itthon mondta, hogy ha csak albánokat akarunk látni, akkor elég Ulcinjig elmenni, ott ugyanis a többség már albán. Tényleg így van, az arcberendezésük alapján elég jól meg lehet őket különböztetni a szerbektől és a crnagorácoktól.
Ebéd után irány Shkodra, a délutánt ott töltjük. A határátkelő montenegroi felén könnyen átjutottunk, bár a határőrök igyekezete a forgalomhoz igazodik: kb. negyed óra, míg lepecsételik a négy útlevelet. Jöjjenek hát az albánok.
Először a fertőtlenítő gödrön gurultunk át, majd egy fehér ruhás figura közölte, hogy ez $3 vagy 3 euro. Kifizettük (számlát kaptunk), majd elkérte az útleveleket, és hozzáfogott, hogy egy irdatlan papírkupacot kitöltsön. Egyébként roppant pozitív figura volt, tudott olaszul, így tudtunk vele beszélni. Közölte, hogy a belépés négyünknek összesen $50 vagy 50 euro. Egyszer csak felugrott és elkezdett a kocsi körül szaladgálni. A kérdésre, hogy mi baja, azt felelte, hogy a kocsi típusát keresi (hátha rá van írva). Megmutattam a forgalmiban, hogy "Wartburg", úgy látszik, még nem látott ilyet. Próbálta ezt a bonyolult szót több űrlapra is átmásolni, de már az elsőre is csak annyit sikerült, hogy Wartbur, a másodikra már csak Warbur jutott, a harmadikon már ki is cifrázta: Werbur. :-) Mellesleg roppant lassan haladt a papírokkal, és miután felgyűlt mögöttünk a sor (jött még két kocsi), inkább ideadta, hogy mindenki töltse ki a sajátját. Miután túlvoltunk minden papíron és visszakaptuk az útleveleket, már megörültünk, hogy végre beléphetünk a hőn áhított országba, de még nem volt vége. Az egyik határőr még mutogatott a vámépületre, hogy oda menjek be, ahol még kaptam egy darab papírt arról, hogy bevittem 1 db gépjárművet az országba. Ez se volt egyszerű, mert a kocsi nem az én nevemen van, és csak egy magyar nyelvű engedélyem van róla, hogy korlátlanul használhatom, de végül elhitték, hogy nem loptam.
A sok procedúrával együtt az albán határőrök amúgy igen kedvesek voltak, láthatóan örültek annak, hogy minket érdekel Albánia.
Végre megvagyunk, így hát nyomás kövér gázzal előre! Egészen a sorompóig, mivel 2 méterrel a sorompó után véget ért az aszfalt. :-) Kezdődött egy gidres-gödrös földút, ez vezetett Shkodrába.
Útközben áthaladtunk két falucskán, békés idilli csendélet, az úton mérsékelt (és persze lassú) autóforgalom, emberek, tehenek, szamarak, kutyák. Valamint az út egyik nagyobb kiterjedésű mélyedésében, ahol megállt a víz (előző nap eső esett), kiskacsák úszkáltak a tócsában. :-)
Két km-rel Shkodra előtt már aszfalt kezdődik, amit mellesleg éppen burkolnak is újra, de ezzel együtt a határ és Shkodra közötti 13 km-es utat mindig 35-40 perc alatt sikerült megtenni.
Ahogy közeledünk, feltűnik, hogy egyre több a szemét. Végül közvetlenül Shkodra előtt át kell kelni a Bunes folyócskán, híd van rajta. Mókás egy híd! Egy régi acélvázas vasúti híd, amit közúti hídnak alakítottak át. Ez úgy történt, hogy az aljába földet döngöltek, és hosszában pallókat fektettek rá. A pallókat nem rögzítették semmihez, még egymáshoz se, így aztán helyenként kissé elcsúszkáltak, itt-ott kissé foghíjas. Első pillantásra nem igazán bizalomgerjesztő, de a 10 tonnás korlátozás ellenére a négytengelyes teherkocsik is itt mennek át, akkor tán elbír minket is. Mivel széltében csak egy kocsi fér el, a forgalom felváltva halad rajta. Irányítás nincs, a forgalom önszabályozó. Ha elfogynak a kocsik az egyik irányból, akkor indul a másik oldal. Ha az egyik irányból sokan jönnek, akkor a másik oldalon sokat várnak. Ilyen egyszerű ez. :-)
Shkodrában kaptunk egy kis képet az albán közúti közlekedési rendszerről. Az általunk használt szabályok közül mindössze annyi érvényesül, hogy az autósok általában igyekeznek az út jobb oldalát használni. Egyéb szabály nem jellemző. Gondolkoztam azon, hogy vajon Albániában hogyan lehet jogosítványhoz jutni. Két lehetőség merült fel bennem:
1. Alanyi jogon jár. (Bár ennek kissé ellentmond az, hogy láttunk autósiskolát.)
2. A vizsgázót beküldik a forgalomba, és ha egy órán belül nem megy neki senkinek és semminek, akkor nyert.

A lényeg, hogy a közlekedés teljesen kaotikus. Az utat használja mindenki: autósok, motorosok, biciklisek, lovaskocsik, gyalogosok, kutyák, macskák, teknősbékák, kecskék, birkák, szamarak, tehenek. Es nem csak hosszában, hanem keresztül-kasul. Az albán közút vasárnapi vezetőknek melegen _nem ajánlott. Csúcsforgalomban ha az ember pislog egyet, azalatt már el is ütött egy gyalogost. Ajánlatos egyszerre csak egy szemmel pislogni. :-)
Shkodrában amúgy nem volt olyan vészes a forgalom, viszont ami igazán mellbevágó volt, az a szemét. Egész életemben együttvéve nem láttam annyi szemetet, mint Shkodrában. Volt, hogy átmentünk egy kanális felett, aminek a partja hézagmentesen vastagon borítva volt szeméttel. És ott játszanak a gyerekek, ott guberálnak a lovak, szamarak, tehenek, azt eszik. Arra persze nem számítottunk, hogy Albániában jellemző a szelektív hulladékgyűjtés, de a jelek szerint Shkodrában semmiféle hulladékgyűjtés nincs. Azért megállapítottuk, hogy a szeméthegyek egyik okozója az, hogy már Albániába is jócskan betört a pille palackos kóla, az eldobható pelenka, a dobozos sör, és minden hasonló egyéb dolog, ami sokszorosára növeli az addigi szemétmennyiséget.
Shkodrában az épületek is elég lerobbantak, leszámítva néhányat, amit azért rendben tartanak. A város nem a szépsége miatt jelentett nagy élményt. Amúgy sikerült vásárolnunk albán sört (a boltos szerint mindössze egyféle sört gyártanak ott), másfél literes flakonokban árulják, egyébként iható, és még semmi bajunk tőle. :-) Meg vettem albán bort is.
Visszafelé a határon az albánok elkérték a papírt, amit adtak a kocsiról, valamint kértek még 3 eurot. A montenegroi határőrök belenéztek a csomagtartóba, majd miután meglátták, hogy viszünk egy egész fólia albán sört, elvigyorodtak. Nem fakadtak hangos kacajra, de sejthető volt, hogy amint a hátunkat látják, ezt fogják tenni. :-) Azért előtte még kértek 1 eurot a fertőtlenítésért.
A látottak után gondolkodóba estünk, hogy van-e hozzá gyomrunk, hogy messzebbre is menjünk, de végül úgy döntöttünk, hogy egy életünk, egy halálunk.
A keddet Ulcinjben töltöttük, szerda reggel pedig újból útra keltünk, hogy tegyünk egy kiruccanást Tiranába.
A határon már rutinosan keltünk át, bár ettől még ugyanannyi ideig tartott. Más volt a személyzet, de éppolyan kedvesek voltak, mint a korábbiak. Az egyik albán határőr még cigivel is kinált minket. Az egyes tarifák kissé eltértek a két nappal korábbiaktól, a fertőtlenítés 150 lek vagy 2 euro, a belépés fejenként $10 vagy 12 euro.
Közben kifelejtettem, hogy az albán kocsik fele Mercedes, a másik fele mindenféle. Indulásunk előtt kb. két héttel a Panoráma Albániával foglalkozott, ott elhangzott, hogy szakértői becslések szerint az albán gépkocsipark kb. 90%-a hiányzik valakinek valahol másutt. A volt szocialista kocsik nem jellemzőek, ezekből összesen előfordult 2-3 IFA, néhány Liaz, egy Nysa, egy Niva és egy Aro 244. Sok külföldi (főleg olasz) rendszámú kocsi van, de ezeknek is albán gazdája van, akik külföldön dolgoznak. Mellesleg egy magyar rendszámú kocsit is láttunk, de szerintem ők is albánok voltak.
Shkodráig már ismerős volt az út, onnan még 120 km Tirana. Az út aszfaltozott, de változó minőségű. Helyenként a közelmúltban javítottak pár rövidke szakaszt, ott jó, de sok a kátyús rész is, néhol pedig meg is szűnik a burkolat néhány méter erejéig. Aki Albániába indul, az jól teszi, ha előtte az összes csavart meghúzza a kocsiján, mert ami szét tud rázódni, az ott szét is rázódik. Újelző táblák néhol előfordulnak, de volt olyan eset, hogy egy elágazásnál fékezve egy arra járó fickó szó nélkül mutatta a helyes irányt. Úgy látszik, volt már egy kis rutinja. :-)
Feltűnő viszont, hogy nincs szemét. A jelek szerint csak Shkodra ilyen rettenetes koszos, a többi rész ilyen szempontból teljesen normálisnak tekinthető. Ami teljesen meglepő, az egy új útszakasz, ami a térképen még nincs rajta. Lac es Fushe-Kruje között épült egy autóút, amin olyan tükörsima aszfalt van, hogy Magyarországon egy vadonatúj autópálya a nyomába se ér. Ezen a kb. 25 km-es szakaszon lehetett gyorsan haladni, de ezzel együtt is közel 3 óra alatt tettük meg az utat Shkodrátol Tiranáig.
Tiranában csúcsforgalom várt minket, lassan poroszkáltunk egy négysávos úton. Ilyenkor nem jó ott gyalogosnak lenni. Aki át akar kelni az úttesten, az a szó szoros értelmében az életéért fut. Az egyetlen dolog, amit az autósok a gyalogosok (és biciklisek, stb.) érdekeben tesznek, az az, hogy nyomják a dudát.
Mivel az út sokáig tartott, nem sok időnk maradt szétnézni. Eredetileg úgy gondoltuk, hogy ha időnk engedi, Durresbe is elmegyünk, hogy megnézzük az albán tengert, de ez már semmiképp se fért bele. Estére vissza akartunk érni a határra, mert itthoni informátorunk lelkünkre kötötte, hogy sötétedés után eszünkbe ne jusson kocsiba ülni, mert a rablótámadások ilyenkor törtennek. Nekem ugyan nem az volt a benyomásom a vidékről, hogy ettől tartani kellene, de akkor se lett volna sok kedvem sötétben autózni, mert aligha számíthattunk arra, hogy ott minden és mindenki ki van világítva.
Informátorunk figyelmeztetett minket, hogy az albán benzinre ne építsünk. Benzinkutak vannak ugyan, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy benzint is lehet kapni. Ennek ellenére én úgy gondolom, hogy Shkodra és Tirana között ez nem jelenthet problémát, mert itt legalább 10-15 km-enként volt benzinkút, és mivel a helyiek is járnak valamivel, csak lehet benzint kapni. Ha az egyik kútnál nem, akkor a következőnél. Amúgy a benzin ára 100 lek (néhol 110), a gázolaj pedig 65 (ez roppant olcsó). ($1 = 138 lek)
Szóval mászkáltunk egy kicsit Tirana kozéppontja, a Szkander bég tér környékén. Szkander bég egyébként az überf@sza figura ott, az égvilágon minden létező dolgot elneveztek már róla. Ebédeltünk is, aztán jöttünk vissza. Tirana amúgy nem túl nagy város, szerintem még Kecskemét is nagyobb lehet nála. Nem tűnik nagyon extra városnak, de normálisan néz ki.
Visszafelé az albánok ezúttal 5 eurot kértek a kilépéskor, a montenegroiak viszont ingyen fertőtlenítettek.
Csütörtökön aztán összekaptuk magunkat, és elindultunk Kotor felé. Közben egy röpke városnézés erejéig megálltunk Budvában is. A montenegroi tengerpartnak annyi negatívuma van a horváthoz képest, hogy nincsenek szigetek, viszont a partot szegélyező hegyek szerintem jobban néznek ki. Budva után egy néhány km-en elterelték a forgalmat egy mellékútra. Itt csak egyesben bírtuk felküzdeni magunkat, ráadásul a legmeredekebb részen leállt a kocsi, mert az egyik hajlékony benzincső elmozdult, és ahogy megtört, elzáródott.
A Kotori-öbölről már annyiszor hallottam, hogy nagyon szép, hogy kezdett már számomra kissé közhelyszerűvé válni. De amikor megláttam, hanyattestem. Bamulatos!
Ilyenkor már Kotorban se volt zsúfoltság, könnyen találtunk szállást. Egy nagymamát sikerült kifogni, akiről pillanatok alatt kiderült, hogy magyar. :-) De már negyvenvalahány éve Kotorban lakik, és jól is érzi ott magát. Hát nem is csodálom. Amúgy teljesen jó fej volt, csak komoly előítéletei voltak az albánokkal szemben. El volt képedve, amikor meghallotta, hogy Ulcinjben és Albániában voltunk. Mivel ő már Ulcinjbe se küld senkit, mert ott csupa albánok laknak.
Pénteken tovább indultunk. Útba ejtettük Dubrovnikot, mert volt köztünk olyan is, aki ott még nem járt. Most se volt sokat, egy órát tekeregtünk az óvárosban, és közben megállapítottuk, hogy Horvátországban tavaly óta az egekbe emelkedtek az árak. Amúgy Dubrovnikban én négy éve voltam, azóta történt annyi változás, hogy a város melletti mélyen benyúló öböl fölé építettek egy hidat. Egészen látványos.
Dubrovnik után Neum, Opuzen, Metkovic, Mostar. A Neretva völgye Mostar alatt nem tud semmi különlegeset felmutatni. Persze nem csúnya, de igen messze áll attól, hogy festőinek lehessen mondani. Mint másnap kiderült, Mostar felett viszont már nagyon szép.
Estére értünk Mostarba, és éppen akkor kitört egy vihar. Itt már nem sorakoztak az út mellett a sobe feliratok, így aztán beletelt egy kis időbe, míg szállást találtunk. Később az eső elállt, úgyhogy besétáltunk az óvarosba, nagy élet volt, sok a fiatal, de a sötétben keveset láttunk a városból. Szombat délelőtt fényképezgettünk.
Mostar igen szép és jellegzetes város. A lerombolt hídhoz most nyáron fogtak hozzá, de még csak annyi történt, hogy beállványozták a két végét. Közvetlenül mellette van a magyarok által épített ideiglenes híd, és a Neretva partján láthatók a folyóból kiemelt hídkövek, amiket majd visszaépítenek a hídba. 2004-ben tervezik befejezni.
Szombaton Szarajevo felé vettük az irányt, mert az útikönyv állítása szerint Mostar is szép, de Szarajevohoz képest csak nokedli. Hát szerintem nem. Szarajevo igen kis tudású városnak bizonyult így Mostar után, úgyhogy a Szarajevora tartalékolt filmkockáim megmaradtak, mert egyszerűen nem volt mit fotózni.
Szarajevo után Kladanj felé indultunk. Itt is akadt egy szép hosszú szakasz, ahol egyesben száguldottunk fel 15-20 közötti tempóban, pedig ez nem is mellékút volt, hanem szép nagy út, kapaszkodósávval. De még így is megelőztünk egy kb. 5-tel araszoló kamiont, és itt fordult elő az egyetlen eset, hogy a kocsi hűtővizének hőmérséklete kezdett kritikussá válni. De sikerült leállni, mielőtt forrni kezdett volna, és pár perc után indulhattunk tovább. Ezalatt még a kamion se ért utol minket. :-)
Kladanj után Tisca, Caparde, Zvornik, Loznica, Szabács. Mire Szabácsra értünk, már sötét volt, és közben két olyan pótkocsis traktort is megelőztem, ami nem volt hátul kivilágítva, de még egy nyamvadt fényvisszaverő se volt rajtuk. Csak egy nagy sötét tömeg az orrom előtt.
Szabácson próbáltunk szállást keríteni, de csak szállodák voltak, végül Hrtkovci környékén sikerült egy útszéli motelt taláni, meglepően igényes szobákkal.
A vasárnapi utazás már eseménytelen volt, mindössze Újvidék alatt állítottak meg a rendőrök, de csak megnézték az útleveleket, a kocsi papírjait meg a csomagtartót, aztán elhajtottak minket. Óbecsén újra betértünk a kocsmába, de a csapos néni aznap nem dolgozott. A másik csaposnak adtunk egy 10 lekest, hogy adja neki oda. :-)
Végül délután fél kettő körül visszaértünk Szegedre.
Na csók, remélem, halálra untátok magatokat!

Előzmény: Riff-Raff (206)