Szénaboglya mellől M.L. 1947.

Boglya mellett ülök, nekivetve hátam.
Rétem kétharmadát immár lekaszáltam,
azaz kaszáltattam, fekete legények
s fehérek kaszáltak: nappalok és éjek.

Mögöttem illatos nagy emlék-boglya.
Ami szépet láttam, már a boglya foglya.
Amiért hevültem, aminek örültem:
idegyűlt illattá, csendé szenderülten.

Hátravan még a rét egyharmadnyi csücske.
Ideszorult éltem minden léha tücske,
hangos pilypalattya, részeg pacsirtája,
itt koncertez nyaram minden színskálája.

Elöl színnel, hanggal tobzódik az Élet,
hátul halálos csend. Megborzongok. Félek.
S a fehér és fekete legények kaszálnak,
suhognak a kaszák, soha meg nem állnak.

Gondolkozom, melyik pacsirta szól szebben:
az-é, mely él s épp most a rétről felrebben?
- Vagy az, mely testetlen vággyá finomultan
vércse-veszedelem nélkül ring a múltban?

Mi bájol el jobban: az az élő őz itt,
mely esténkint rétem füvén elidőzik,
- vagy az, amely régen megjelent előttem,
s nem remeg már többé, mert emlékké lőttem?

Melyik férfi-barát, asszony-testvér ejt szebb
révületbe: az-é, ki most nefelejtset
szed itt átmenőben - vagy az, kinek lelke
illatját imaként boglyámba lehelte?

Melyik virág-eszme hoz költőibb lázba:
az mely fél, hogy kasza, barom meggyalázza
- vagy az, melytől szépült magyar élet sátra?
S míg borzongva nézek előre és hátra:

fogy a rét, fogy a lét hátralevő csücske,
beleszorul éltem pilypalattya, tücske.
A titok-legények kaszálnak, fű serceg,
suhognak a kaszák, suhannak a percek.