A jó és a rossz nem objektív kategóriák,
koronként, helyzetenként változnak.
Ezért minden kort saját erkölcsi
normái szerint kell megítélni.
L Mester hungar krónikás
- Mi a rossz cselekedet?
- Ha valaki elhajtja a marháimat.
- S mi a jó cselekedet?
- Ha én hajtom el más marháit.
Hungar Apokrif katekizmus, részlet
Mese a legkisebb fiúról.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember és annak három fia. Egy valamire való mesében most az következne, hogy olyan szegény volt, mint a templom egere, de ezt nem írhatom, mivel egyáltalán nem volt szegény, sőt kifejezetten gazdag volt. Kappan fia Vaz úr, első Stephan király rokona, s a királyt leszámítva az ország legelőkelőbb és leggazdagabb ura volt. Méneseiben és csordáiban az állatok száma oly számtalan volt, hogy talán még egy tudós sámán se tudta volna azt megszámolni.
A két idősebb fiú sokra vitte, róluk bőségesen megemlékeznek a hungarok krónikái, a legkisebbről azonban nem, vagy csak igen szűkszavúan. Hogy miért, az hamarosan kiderül, mivel ezt az írást a legkisebb fiúnak szentelem. A mesékben mindig a legkisebb fiú a tökéletes, minden szép és jó tulajdonság megtestesítője. Nos a mi mesénkben ez egyáltalán nincs így. Azt azért nem mondhatom, hogy ő volt minden rossz megtestesítője. Bőven voltak jó tulajdonságai is, jó kiállású, okos, ügyes és bátor legény volt, jól forgatta a fegyvert, s egy kis kegyetlenségért sem kellett a szomszédba mennie. De számtalan rossz tulajdonsággal is rendelkezett. Hogy csak párat említsek, őszinte és becsületes volt, képtelen volt a hazudni, vagy megjátszani magát, barátaiban és bajtársaiban feltétel nélkül megbízott. Orvul még a legnagyobb ellenségét sem volt képes megölni vagy megöletni, nemhogy barátait, bajtársait vagy testvéreit, sőt fel sem tételezte ezt másról. Hát lehet ilyen súlyos jellemhibákkal érvényesülni az életben? Bezzeg az idősebb testvérek, Andreas és Abelin, ők minden erény megtestesítői voltak. Rendelkeztek mindazon pozitív tulajdonságokkal mint kis öcsikéjük. De ezen kívül, alattomosak és gyanakvóak voltak, ha kellett úgy hazudtak, mintha könyvből olvasták volna, ők aztán senkiben nem bíztak meg, s az orgyilkosságot ugyanúgy az érvényesülés természetes eszközének tekintették, mint a lopást és a csalást. Megfeleltek a rendszerváltó új idők új elvárásainak.
Mai szemmel nézve furcsa egy nevelést kaptak a testvérek. Felváltva, hol a papok tanítását hallgatták a keresztények három istenéről, hol a sámánok beszélték tele a fejüket az ősi istenekről és szellemekről szóló mesékkel, hol a regősök történeteit hallgatták. (Még jó, hogy úttörők vagy KISZ tagok nem voltak.) De tanultak hasznosabb ismereteket is. Igen alaposan fejükbe verték a hasznos tudományokat: földrajz, taktikai és stratégia, a különböző népek fegyverzete és harcmodora, s igen részletesen megismerkedtek a pusztai harcművészettel. De ami az oktatási rendszer csúcsát jelentette, az a fegyverforgatás mesterfokon való elsajátítása.
Igen ellentmondásos volt ez a nevelés, csak egy dolog volt amiben minden nevelőjük egyetértett, más-más megfontolás alapján, de mindegyik azt verte a fejükbe, hogy a királyt tisztelni kell. Tisztelték is, de egyáltalán nem szerették, sőt tiszta szívből gyűlölték. Meg is volt rá az okuk. A két idősebb testvér ezt ugyan gondosan leplezte, de a legkisebb képtelen volt erre. Levente, mert így hívták a legkisebb fiút, nem fogadta el a papok tanítását, hazugnak és képmutatónak tartotta a felebaráti szeretetről szóló tanítást, hiszen ismerte az életet. Annál inkább elfogadta a sámánok bölcsességét, hiszen az a való élet bölcsessége volt. De igazán szívesen a regősök énekeit hallgatta. Példaképe Vérbúcsú, a vitéz de tragikus sorsú fejedelem volt. Levente a nyíltan vállalt pogányságával kilógott a hithű keresztényt játszó fél pogány hungar előkelőségek sorából. De hát igencsak előkelő származású volt, megengedhette magának ezt a különcséget.
Levente gondtalan fiatalságát váratlan esemény törte meg, bár ha belegondolunk nem is volt az olyan váratlan. A király uralkodásának negyvenedik évében apja, Vaz úr, mint Szundi nemzetségének a király után legelőkelőbb tagja, kötelességének megfelelően megkezdte az előkészületeket a rituális királygyilkosságra. Nem személyes bosszú vezette Vaz urat, bár lett volna rá oka, de ilyen fontos kérdésekben nem lehet szerepe a személyes érzelmeknek és érdekeknek. Egyébként is, olyat feltételezni, hogy valaki személyes okból emel kezet a szent királyra!
Az ősi hit szerint a család tekintélyes tagjainak szent kötelessége volt a király megölése, ha eljön az ideje. És most eljött. A király közel negyven éve uralkodott, s a negyvenedik évforduló napján, mielőtt Babba, a Holdanya letekintene gyermekeire, ki kell ömlenie a szent király vérének. Ha nem, szörnyű csapás éri a király nemzetségét és a népet. De az Állam Védelmi Osztály, közismert nevén a 3/3-as, jól működött. Az ávósok elkapták Vaz urat és társait. A király megértő volt, tudta ő jól, hogy miről van szó, hiszen ő is tisztelte az ősi szokásokat, de a szokások ezen részét, ki tudja miért, elavultnak, sőt kifejezetten károsnak tartotta. Így a büntetés egyedül csak Vaz úrra sújtott le, rá is meglepően enyhén, de azt hiszem ez ismerős, Edáj, a nagy hungar költő is megírta, „Vaz úr fülébe forró ólmot öntöttetek”. Levente és testvérei elmenekültek az országból, na nem kell azért sajnálni őket, nem üres kézzel mentek. Meg sem álltak a Kijevig, a Rusz nagyfejedelemség fővárosáig.
Elmúlt a negyvenedik évforduló. A király él! A rettegés végigfutott az országon. A király engesztelésül felajánlotta az országot Babba Máriának, ahogy ekkortájt a Holdanyát nevezték a két hit elemeit keverő hungarok.
Kedves olvasóm, csak nem megdöbbentél a két hitvilág összefonódásán? Nincsen abban semmi különös, megesett már ilyesmi a világ sok táján. Sőt az anyaországtól elszakított keleti végeken élő hungarok helyenként még ma is tisztelik Babba Máriát, a fél pogány istennőt.
Mivel nem történt semmi szörnyűség, a nép lassan megnyugodott. A naiv lelkek! Hát nem tudják, hogy az istenek malmai lassan őrölnek? Az istenek átka lassan, de annál kitartóbban sújt. Hosszú nemzedékeken át fogja sújtani az átok Szundi nemzetségét és az országot.
Mesélhetnék Stephan király haláláról, velencei (Orsós) Pietro első uralmáról, Samu királyságáról és bukásáról, velencei Pietro visszatértéről, de nem teszem. Gondolom ez már a könyöködön jön ki kedves olvasóm.
Közben a két idősebb testvér teljesen háttérbe szorította Leventét. Ő nem is bánta ezt, semmi kedve sem volt a kijevi udvar intrikáiban részt venni. A keleti ortodox vallást még hazugabbnak és képmutatóbbnak tartotta, mint az otthonit. Ha néha mégis kénytelen volt elmenni egy ünnepélyes szentmisére, a hányinger kerülgette a tömjén szagától. A harcosokkal viszont jól kijött, ők nem csináltak nagy ügyet Levente pogány hitéből. Felismerték és tisztelték benne az ügyes kezű bátor harcost. Közelről megismerve a harcosokat és a népet rájött, hogy bizony a hithű ortodox keresztények közt is élnek még, ha mélyen elrejtőzve is, a pogány hagyományok. A szegények, ha bajban voltak, felkeresték az erdők mélyén bujkáló Perun szolgáit, s némi ajándék fejében segítséget, de minimum vigaszt kaptak szezonvégi áron, sokkal olcsóbban mint a kissé mohó pópáktól. Állítólag még arra is volt példa, hogy egyszer Perun szolgáinak egyike ingyen segített egy szegény muzsikon. Párszor Levente is felkereste őket. De legjobban, a déli és keleti pusztákról érkező nomád vándorok társaságában érezte magát. Őket testvérének tekintette, jobban mint vérszerinti testvéreit. Ő volt az első hungar előkelőség, aki kapcsolatba lépett a messzi keleten élő mongol testvérekkel. Őket kedvelte a legjobban. Kicsit vad, de nyíltszívű, kedves fickóknak tartotta őket. Pont ilyennek képzelte a regősök által megénekelt őseit.
A két idősebb testvérnek nem igazán tetszett az öcsike viselkedése, de mivel náluk sokkal jobban értett a harchoz, s jobban megértette az egyszerű emberek nyelvét, úgy döntöttek, szükségük lehet még rá, ráérnek később is eltenni láb alól.
Levente egyszer csak arra figyelt fel, hogy bátyái körül szokatlanul nagy a sürgölődés. De ez különösebben nem érdekelte. Egy nap közli vele Andreas.
- Készülj öcskös, hamarosan megyünk haza. De előbb még megtartom az esküvőt a menyasszonyommal, Anasztázia hercegnővel.
- Azzal az undok békával? Hiszen olyan randa, hogy felfordul a gyomrom, ha rá nézek.
- Öcsi, nem értesz Te a politikához! Ha olyan randa volna, mint az ördög öreganyja, akkor is elvenném, ha ez az ára a russzok segítségének. Egyébként is csak egy feleségről van szó, annál nem igazán fontos szempont a szépség. Ne félj az ágyasaimat és szeretőimet más szempontok szerint válogatom meg. Nem keverem össze a kötelességet és a szórakozást.
Rusz segédcsapatok élén megindultak a hercegek szeretett hazájuk felé. Hírük megelőzte őket. Az ország keleti felében egy jól kifejlett rosszindulatú pogány lázadás várta őket. A hagyományokat tisztelő, s az új rendel elégedetlen nemzetségek sorra csatlakoztak a felkeléshez. Lángoltak a templomok, ahol érték gyilkolták a papokat és szerzeteseket. Jézus menyasszonyait, az apácákat sem kímélték, igaz őket nem ölték meg, legfeljebb az idősebbeket és a csúnyábbakat, azokért meg úgysem kár. Az új rendet támogató feudális urakat sem kímélték. Levente, amikor csak tehette, személyesen vezette a harcosokat. Most aztán érvényesültek a jó tulajdonságai. Nála bátrabb, sikeresebb és kegyetlenebb vezér nem akadt felkelők közt. Különösen a papok kínzásában voltak eredeti ötletei. Szerették és tisztelték is a hungar harcosok Levente egyre népszerűbb lett. A két idősebb testvér, bölcs vezetőkhöz méltóan, kerülte a harcokban való részvételt. Abból a nagy kavarodásból semmi jó sem származhat, ott akármi is megeshet, közel a győzelemhez igazán kár lenne fűbe harapni. Nem az ellenségtől féltek, hanem a hátulról lesújtó gyiloktól. Nem igen bíztak egymásban.
Kicsúszott az ellenőrzés a két idősebb testvér kezéből. Pedig ők bölcsebbek és előrelátóbbak voltak mint harcias testvérük. Hiába volt jó harcos és hadvezér Levente, a politikában kutyaütő volt. A lényeget nem értette meg. Természetesen ki kellett használni a hungarok sötét indulatait, hiszen ezek vitték előre az ügyet, de a stabil hatalmat nem lehet erre alapozni. Ebben az országban tartós siker nem érhető el, csak ha kiegyeznek a keresztény egyházzal és a még mindig erős feudális erőkkel. Hiába győzködték Leventét, a történelmi szükségszerűségről, hallani sem akart az ideológiai fordulatról. Nem volt mit tenni. Egyébként is kezdett már veszélyes méreteket ölteni Levente népszerűsége. Sokan már a jövendő királyt látták benne. Titokban felkeresték hát Kartalt, Levente barátját és hű harcostársát. Kartal kemény szívű harcos volt, igazi hungar. Nem volt érzelgős típus, de Leventét tiszta szívéből szerette, benne látta a hungarok reménységét. Ezért igen sokat kért. Most az egyszer nem voltak fukarok a testvérek.
Újabb sikert értek el a felkelők, de nagy árat fizettek érte. Nem vesztettek sok harcost, de közöttük volt szeretett vezérük, Levente. Hát akik ebben az összecsapásban estek a fogságukba, azok azt is megbánták, hogy a világra jöttek, de ez Leventén már nem segített. Kartal, Levente barátja és hű harcostársa járt élen a foglyok pusztításában. Határtalan dühében őrjöngve, habzó szájjal kaszabolta a fegyvertelen foglyokat. S ők még szerencsésnek mondhatták volna magukat, ha lett volna lehetőségük a helyzetértékelésre, megúszták a rafinált kínzásokat.
Nagyon csodálkoztak a hungar vitézek, hogy Leventét, ki közelharcban sose mutatta még hátát az ellenségnek, hátulról érte a halálos szúrás. De a harc forgatagában történnek néha furcsa dolgok. Leventét pogány rítus szerint gazdag sírmellékletekkel temették el. Testvérei és harcostársai szívből meggyászolták.
Miután elhárult az akadály, Andreas és Abelin nekilátott a nemzetségfők és az egyéb vezetők megdolgozásának. Ha nehezen is, de sikerült meggyőzni őket. Belátták, hogy ugyan a russzok segítségével képesek legyőzni velencei Pietrót, de ez egyrészt felesleges véráldozatokkal járna, másrészt a russzok hazatérte után fél Európa nekik esne. Ebből csak feleslegesen elhúzódó s semmi hasznot nem hozó háborúk lennének. Ez nem
jó bót. Sokkal jobb kihasználni a jelenlegi helyzetet, s a friss sikerekkel a hátuk mögött, előnyös egyességet kötni, addig amíg az ország nyugati felében még mindig nagy erőkkel rendelkező, de összezavarodott feudális erők magukhoz nem térnek az első ijedtségükből. Mivel a hungarok, mint általában a pusztai népek, alapjában véve békeszerető emberek voltak, s lehetőség szerint kerülték a háborút, csak a könnyű kalandokat, a gyenge sőt lehetőleg védtelen ellenfelet és az olcsón szerzett zsákmányt szerették, neki is láttak a rendcsinálásnak. Kemény rendszabályokkal nagyjából véget is vetettek a kilengéseknek.
Közben új szenzáció kerekedett. Kartal, Levente barátja és hű harcostársa, ki tudja honnan, hihetetlenül gazdag zsákmányra tett szert. Fűnek fának dicsekedett szerencséjével. Mikor túl sok kumiszt ivott, s ez egyre gyakrabban fordult elő vele, furcsa s érthetetlen célzásokat tett. De Kartal nem sokáig élvezhette szerencséjét, egy jelentéktelen portyán az ő szívébe is hátulról hatolt a biztos kezű szúrás. Megesik ez néha a legbátrabb harcossal is. Követte barátját, s a felső világ erdős sztyeppéin, feledve a félreértéseket, együtt űzik a nemes vadat, a legendás csodaszarvast.
Közben beindultak a tárgyalások. Voltak ugyan kisebb incidensek. Mikor egy portya lemészárolta a tárgyalásokra igyekvő püspöki kar nagy részét, s a később szent Gellertként ismerté vált Gregori püspököt meglehetősen eredeti kísérletnek vetette alá, veszélybe került a megállapodás. De végül megoldódtak a problémák. Elvégre egy kis jóindulattal minden félreértés tisztázható.
A győzelem után a regősök hősköltemények tucatjait írták az eseményekről, elsősorban Levente dicsőségét emelték ki. De hamarosan rájöttek, hogy sem a királyi udvarban, sem az előkelők előtt nem túl népszerűek a Leventét dicsőítő énekek, de az előadóik sem. Mivel ők is a piacról éltek, hát alkalmazkodtak az elvárásokhoz. Egy idő után alig pár nehéz felfogású dalnok tartott ki Levente dicsőítése mellett. De mivel körükben feltűnően magas volt az elhalálozási ráta, hamarosan eltűntek a szórakoztatóipari piacról. A krónikaírókkal nem voltak ilyen problémák, mivel ők eleve csak a VIP körökben mozogtak, minden ösztönzés nélkül eltalálták a helyes arányt. Leventéről vagy megfeledkeztek, vagy pár elítélő szóval elintézték.
Kedves olvasóm, kérlek ne ítéld el könnyelműen Andreast és Abelint, hiszen ők a hungarok jövendőbeli dicső királyai. Ne ítélj a mai elpuhult kor erkölcsi értékei alapján, azok kemény idők voltak, kemény erkölcsi normákkal. S a rendszerváltás egyébként is kedvezőtlenül befolyásolja az erkölcsi értékeket.
S hogy mi lett a két idősebb fiú sorsa? Andreas csatában szerzett sebeiben halt meg. Na nem külső ellenség elleni dicső harcban, hanem testvére elleni háborúban szerezte sebeit. Öccse sajnálva az időt és a költségeket ahelyett, hogy Feherüvárura szállíttatta s királyi rangjához méltóan ünnepélyesen eltemettette volna, gyorsan elkapartatta. Fontosabb dolga volt, sietett megkoronáztatni magát. Abelin sem járt sokkal jobban, orgyilkos merénylet áldozatává vált. De nem hagytak betöltetlen űrt maguk után, fiaik folytatták apáik dicső munkásságát, az országot pusztító testvérháborút. Jól működött a pogány istenek átka.
Emailmese 13.0