Fogjuk meg a munka végét.
Mindenki ismeri ezt a mondást,
Na de ki fogja meg a munka elejét?

L mester, hungar krónikás

Turisták és teljesítménytúrázók

Hajdanában az Ember sokat mozgott, gyalogolt vagy futott. A helyzettől függően menekült a mamut elől, vagy esetleg épen kergette. Mert akkoriban még nem a sarki ABC-ben, vagy valamelyik hipermarketben szerezte be a napi húsadagját. De gyűjtögetés közben is, mellékesen megtett olyan távokat, hogy attól némely mai, magát sportolónak tekintő turista kifeküdne. Ekkoriban senkinek eszébe nem jutott volna, hogy sportoljon, netán túrázzon. Fel se fogták volna, hogy mi az. Minden értelmes cél nélkül mozogni, hát az meg mire jó?

De az Ember természeténél fogva lusta. Ami egyébként nagyon hasznos dolog. Tévedett Marx, nem a munka tette Emberré az embert, hanem a lustaság. Ugyanis a lustaság a fejlődés legfőbb hajtóereje. Mert ha nem lennénk rá lusták, még ma is kőbaltával kergetnénk a mamutot. S ez egyúttal megoldaná a túlnépesedés kérdését is, mert a mamut vadászat tudvalevőleg három esélyes. De ezt csak zárójelben jegyeztem meg.

De mint mondtam az Ember természeténél fogva lusta. Ezért feltalálta a csemege pultot, a műanyag ruhába öltöztetett baromfit, a polcon termő kenyeret, s a papír zacskóban érő lisztet, a lila színű Milki tehenet, és még sok más hasznos találmányt. S ráadásul a társadalmi munkamegosztást. Ennek következtében egyre több ember szabadult meg a mozgás kényszerétől.

Milyen jó! Nem kell verejtékezve dolgozni, de ha el akarunk jutni valahová, akkor is alig kell már a saját lábunkat használni, mert feltaláltuk a tömegközlekedést és főleg az autót. Van aki, ha tehetné, még a WC-re is autóval menne. Ha így fejlődünk, lassan már a hátunkat is a hátvakaró gép fogja vakarni. Eredetileg más testrészt akartam írni, de az egyrészt illetlen, másrészt ....

Vagy mégse olyan jó? Hát igen, mellékesen feltaláltuk az elhízást, a keringési zavarokat, s még sok - sok civilizációs nyavalyát. Hiába az Ember szervezete a biológiai fejlődés során alakult ki, a létért folyó küzdelem során, s megszokta a strapát, s azt, legalábbis bizonyos mértékben igényli. De mindenre van megoldás. Ha kell a mozgás, hát kell. Miután a társadalom jelentős része nagy nehezen megszabadult a “hasznos” mozgás kényszerétől, feltalálta a “haszontalan” mozgást. Ezt úgy hívják, hogy sport. Tulajdonképpen a sport majdnem egyidős a társadalmi munkamegosztással, mintegy annak mellék terméke, de igazán tömegesé csak akkor vált, amikor a technológiai fejlődés egyre nagyobb csoportokat egyre nagyobb mértékben mentesített a fizikai megterhelés alól.

A sport nagyon jó találmány. Kellemes körülmények közt, szórakoztatva, a szükséges mértékben pótolja azt a mozgást, amitől nagy nehezen megszabadultunk. Legalábbis elvben ez lenne a célja. De hát társadalomban élünk. Ennek okán a sportban is megjelentek a társadalom legfőbb rákfenéi, a túlzott eredmény centrikusság és a túlzott társadalmi munkamegosztás. A sport így nagyrészt elvesztette igazi értelmét. Egyrészt az eredmény centrikusság következtében, az egészséges mozgás helyett, gyakran túlhajtott, az egészséget károsító tevékenységgé vált. Másrészt a társadalmi munkamegosztás következtében a sporttal járó strapa jelentős részét átvállalta egy viszonylag szűk csoport, s a többség csak nézi, hogy a kis számú kiválasztott hogyan “sportol”. Már amennyiben ez még egyáltalán sportnak tekinthető. Félreértés ne essék, nem ítélem feleslegesnek sőt károsnak a versenyt. Mindaddig hasznos, amíg az egészséges mozgást serkentő illetve azt érdekesebbé tévő eszköz. Na de ha eszközből céllá válik, akkor megette a fene az egészet.

A természetjárásban szerencsére ezek a negatív jelenségek még csak kezdeti stádiumban tartanak. Mert mi a túrázás célja? Jó levegőn, szép tájakat bejárva kellemesen eltölteni az időt, s közben kielégíteni a szervezet mozgásigényét. A természetjárás ideális lehetőséget ad a sport valódi társadalmi céljainak kielégítésére. Ő a sportok sportja. Itt nincs szükség versenyre, itt nem válnak ellenféllé, sőt ellenséggé a résztvevők. Itt a túratársak valóban társak.
Micsoda naiv elképzelés! Az ellenség keze már itt is betette a lábát. Megjelent, s egyre jelentősebbé válik a szakosodás, s egyre jelentősebbé válik az eredmény centrikusság. A természetjárók nagy családjában fokozatosan elkülönültek egyes csoportok, akiket súlyosabban fertőztek meg a “sport betegségei”, s előbb utóbb - szerencsére - kiszakadtak onnan. Említhetném itt példaként a tájfutókat és a hegymászókat. Rájuk általában jellemző az elit szemlélet, az eredmények hajszolása, s egyre inkább a profizmus, ami a sport halálának fontos stádiuma. Mert ami ezután következik az már nem igazán sport.

Létezik egy csoport, mely még teljesen nem szakadt el, de már erősen kezd elhatárolódni. Ők a teljesítmény túrázók. Már a nevük is gyanús, jelzi, hogy életükben központi szerepet tölt be a teljesítmény hajszolása. A teljesítménytúrázás a hagyományos túrázásból nőtt ki. Eleinte szó sem volt versenyzésről, vagy szélsőséges eredmények hajszolásáról. Csupán arról, hogy kijelölt útvonalon X távot Y idő alatt kell megtenni. Ezek a feltételek kemények, de nem extrémek voltak. Egy ereje teljében lévő, többé-kevésbé rendszeresen túrázó turista, vagy más rendszeresen mozgó közönséges halandó, ha nem is játszva, de különösebb felkészülés nélkül teljesíteni tudta ezen feltételeket. Szerintem ez az a pont, ahol meg kellett volna állni. Ezen a határon átlépve kezdi elveszíteni értelmét a sport, s kezd öncélúvá válni.

De a “fejlődés” természetesen nem állt meg. Egyre több olyan “turista” akad, akinek nem elegendő az, hogy “MI teljesíteni tudtuk ezt a nehéz feladatot” az előírt feltételekkel, mondjuk 55km-t nehéz terepen 12 órán belül megtenni, hanem arra büszke, hogy “ÉN pár perccel gyorsabban tettem meg a távot, mint más”. Nem mindegy? Hát mit számit az a pár perc különbség. Mennyire értékesebb az az eredmény, amit “Mi” értünk el. Nem egymás ellenében, hanem közösen.

Érdekesen alakult a teljesítmény túrák helyzete. Látszólag maradt minden a régiben. Megmaradtak a viszonylag normális szintidők. Aki azt teljesíti oklevelet és jelvényt kap, bár szerintem nem ez a lényeg, hanem az, hogy meg tudtuk csinálni. A résztvevők jelentős részének ez elég, ők mit sem törődnek az emellett lejátszódó flúgos futammal, ahol a résztvevők nem a szint teljesítéséért az órával, hanem egymással küzdenek. A résztvevők többé-kevésbé elkülönülő két csoportja, bár igazán nem érti meg egymást, de békében, sőt jó barátságban elvan. Sőt a teljesítménytúrák jelentős részét a hagyományos túrák kedvelői rendezik, s az ambiciózusabbak el is indulnak teljesítmény túrákon, s a sikeres teljesítménytúrázók közül sokan részt vesznek hagyományos túrákon. Esetleg szervezik és vezetik is azokat.

Tulajdonképpen példamutató ez a helyzet, ahol két ennyire különböző felfogás hívei békésen sőt barátságban elvannak együtt. Ha a helyzet nem romlik, ez az együtt is meg külön is állapot sokáig fennmaradhat, mindkét fél előnyére. Mert lehetne úgy is, hogy mindkét fél külön-külön megszervezné a maga rendezvényeit, na de kinek lenne ez jó?

Mint már utaltam rá, turista szemmel sem tartom káros vagy felesleges dolognak a teljesítmény túrázást, legalábbis .annak eredeti felfogásában. Nagyon hasznos dolog, ha néha, s itt a hangsúly a néhán van, valaki próbára teszi magát. Persze lehetne ezt minden hajcihő nélkül is. Azt hiszem némely sátras vándortáborunk, mint próbatétel, felért egy teljesítménytúrával. Vagy megtehetnénk azt is, hogy kitűzünk magunknak egy útvonalat s arra egy jó kis kemény szintidőt, s teljesítjük. Néha csináltam is ezt. De azért a szervezett teljesítménytúráknak kétségtelenül más a hangulata.

Én magam is részt vettem már néhány teljesítménytúrán. Na nem túl sokon, maximum évente két három alkalommal. Szerintem ennyi épen elég megfűszerezni a túrák sorát. Már pedig a fűszert szerintem nem érdemes túladagolni. Egy csipetnyi só, egy csipetnyi bors, egy csipetnyi paprika, egy csipetnyi szurokfű, borsikafű, tárkony, rozmaring, bazsalikom, oregano, stb. Illetve egy csipetnyi teljesítménytúra, egy csipetnyi túraverseny, egy csipetnyi túramozgalom, egy csipetnyi magashegyi túra, stb. Így jön ki az étel, illetve túrák íze, zamata.

Persze vannak akik azt állítják, hogy úgy hülyeség az egész teljesítménytúrázás ahogy van. Hallottam már olyan véleményt, hogy húsz huszonöt kilométeres túrának még van értelme, de harminc az már hülyeség. Mit mondjak erre? Van akii szerint tizenöt kilométeresnek még van értelme, na de húsznak? Na és akik szerint öt kilométernek még van, de tíznek már nincs értelme? Kár ilyen merev határokat húzni. Én biztos nem húzok ilyen határt, nem jelentem ki, hogy 57,6 kilométernek még van értelme, de 58,0-nak már nincs. Már csak azért se, mert mi van ha rászánom magam mondjuk egy 65km-esre? Tartsak bűnbánatot és szórjak hamut a fejemre?
Elvégre mindenkinek magának kell eldönteni, mi az amit még a szervezete túlerőltetése nélkül elbír. Amit én igazán kifogásolok, az a versenyzés túlhajtása. Mert ha valaki állandóan a lehető legjobb időt akarja kihozni a túrából, akkor hol marad a kirándulás szépsége, a tájban való gyönyörködés, meg a hasonló “fölösleges” dolgok. Legfeljebb egy-egy lopott pillanat jut ilyesmire. S még nem is beszéltem a túlterhelt szervezet esetleges károsodásairól.