Azt hiszem, jól tudod, ki az, aki ilyesféle inget nem kap magára... :)

Bár belinkelni nem tudtam, azért bemásolom; íme a Macbeth-kritika (a képeket majd CC...):

SZAMURÁJ AZ ÜVEGKETRECBEN (Perényi Balázs, Színház, 2002/1.)

(Shakespeare: Macbeth)

Nem Macbeth Rambó-kése és automata pisztolya, nem a jelen attribútumainak megjelenése a lényeg egy Shakespeare-előadásban. Láthattunk már Prospero kezében heroinnal töltött fecskendőt, és láthattuk Portia külhoni kérőit monitoron megjelenni A velencei kalmárban. Nem a transzvesztita vészlények, a homoerotika teátralizálása az érdekes; A vihar szellemlényei szintén félmeztelen ifjak voltak, Antoniót pedig szerelmi kapcsolat fűzte Bassanióhoz. Nem újdonság a színpadi brutalitás sem: most a boszorkák mészárolnak le egy meztelen lányt, akinek vértől csatakos testéből marhaszívnyi cafatokat hajítanak a játékteret felező plexire. Nem is a szöveg a titok nyitja: A velencei kalmárt is Szabó Stein Imre fordította újra Alföldi számára, a Macbeth költői nyelvét is igénytelen köznyelvre cseréli, hogy felfoghassuk a színpadon elhangzó mondatokat, ezért hemzseg ez a textus is a tegnap szlengjének avult fordulataitól: "Engem meg annyi pech ért, s kicsinált a kudarc / De úgy, hogy nem számít a rizikó / Mert megszokok, vagy megszökök."

Tehát nem Alföldi Róbert provokatív gesztusai az érdekesek - ezeket ugyanis várja, sőt, elvárja a jegyéért megküzdő néző. Találkozhattunk ezen sajátosságokkal teljes kudarcot hozó Shakespeare-játékban, A viharban, és szakmát, közönséget egyaránt megosztó, kétségtelenül jelentős produkcióban, A velencei kalmárban. (Ezek a jellemvonásai Alföldi viharos fogadtatású, gyűlölt és imádott szlovákiai Hamlet-rendezésének is.) A Macbethben azonban önálló formakultúrává nemesült, amit modorosságok sorának hittem; autonóm művészi látásmóddá emelkedett, amit hányaveti öncélúskodásnak gondoltam; ösztönösen zseniális, mégis hideg fejjel kontrollált teátrális érzéknek bizonyul, amit hatásvadász effektek halmozásaként utasítottam el. A Macbeth teremtő fantáziával és kivételes műgonddal létrehozott alkotás. Letisztult előadás, erőteljes rendezői színház, amelynek minden megoldása mögött érezni lehet az egészet átlátó, elgondolásait megvalósítani képes rendezői akaratot. Díszlet és térhasználat, jelmez és játékmód, az előadás zenéje, a visszhangosított zajok, zörejek és a megszólalások muzikalitása, ritmusa - megkerülhetetlen a közhely - igazi totális színházzá teszik a bemutatót.

Kentaur mélyszürke dobozt tervezett az előadáshoz, amelynek hátsó falából félméteres hasábok nyúlnak előre szabályos rendben. A játékteret áttetsző műanyag fal szeli ketté, amelyen egy-egy tolóajtót széthúzva lépnek át a szereplők. Rideg szigorúságot áraszt ez a csupa szöglet tér: nincs benne egy játékos ív, egy kellemes forma. A stilizált, modern környezet megidézi az ősi Skócia nyers és archaikus atmoszféráját. Óriás terméskövekből felhúzott vár durva falának látjuk a konstruktivista felületet, amikor Duncan és kísérete "oromról, frízről és bástyaszegletről" beszél, és tényleg, mintha egy várfal lábainál ácsorognának. Egy-egy díszletelemet a színészek képközvetítő játéka és a rendezői ötletek láttatnak "valaminek": például egy szórtan ácsorgó kis csoport képzi meg Macbeth föléjük magasodó erősségét. Ha más-más irányból, éles szögben világítják meg az előreugró négyzeteket, a hosszú, kusza árnyékok nyugtalanítóvá és irreálissá teszik a geometrikus rendet. Ezzel a hatással élt Giorgio de Chirico, akinek képein a halott, perspektivikus terek mozdulatlan nyugalmát hosszabb-rövidebb, különböző szögben vetülő árnyékok zavarták meg, ezzel téve az össze nem illő hétköznapi tárgyak látványát még bizarrabbá. A high-tech "irodát" színhőmérsékletet módosító szűrőkkel hideggé tett fények mutatják még barátságtalanabbnak, a világítás a halogén vagy a neonok hideg hangulatát hozza. Ezt a színeket homogenizáló fényt festi meg néha a hideg kékeszöld. Az egyetlen meleg tónus: a vérvörös. Kentaur képzőművészeti ihletettségű víziója, egyszersmind a játékot meghatározó-segítő színpadi tér. Remekül működik, pedig ez nem mindig jellemezte a tervező korábbi, "szép" munkáit.

Az elegáns lebonyolítást, a gyors helyszínváltást segíti a szimultán bejátszható két térrész. Részben a leleményes térhasználat ad lehetőséget arra, hogy az előadás ritmusa imponálóan feszes (nem sietős!) legyen. Hiszen nem a tér bejátszása, a kellékek játékba kerülése vagy az átrendezések munkaideje szabja meg a játék tempóját, hanem a rendezői szándék. Ez amilyen magától értetődő, olyan ritka jelenség a magyar színpadokon, ahol gyakran bíbelődnek a rosszul vagy túltervezett díszletekkel, molyolnak a kellékekkel zsúfolt színen.

Az erős atmoszférájú, derb színpadkép esztétikus képek komponálására ihleti a rendezőt. Igazi trouvaille, teátrális varázslat, ahogyan egy rafinált fényváltási trükk (a félig fényáteresztő falat világítják meg hátulról és szemből) lassan elmossa a "köddé váló" vészlények kontúrjait, a banyák a zöldeskék háttérbe olvadnak, mintha a gőzölgő skót mocsárba süllyednének. Eltűnnek. Ezek a képek gyakran nemcsak tetszetősek, hanem teátrális metaforává emelik a látványt, többletjelentést hordoznak. A három félmeztelen szörnyalak felkúszik a hátsó falra, karját kitárva hátratámaszkodik: íme a megfeszített Krisztus a két latorral. Kizökkent a világ. Hozzájuk könyörög Lady Macbeth, s máris a kastély kápolnájában vagyunk. A blaszfémikus kép végig ott feszül, amíg Macbeth és becsvágyó asszonya a királygyilkosság gondolatával vajúdik az örömtelen hitvesi vacsorán, és csak akkor hullanak le a falról a Jézus-ábrázolás helyét bitorlók, amikor a felbolydult lelkű úrnő falhoz csapja a merőkanalat, mert Udvarhölgye a legrosszabb pillanatban lép be, amikor már majdnem bátorságot vett, hogy... A vészbanyák dolgukat elvégezték - innen már magától elketyeg a "kiválasztottak" személyiségének sötét oldala, az ambíció -, mehetnek.

A hátsó traktusban zajló némajátékok fenyegető hátterét adják az űzött lelkű gyilkosok cselekedeteinek. A Macbeth házaspár alig lehet kettesben, környezetük lopva figyeli őket, előttük küzdenek démonaikkal. Amikor Macbeth elbizonytalanodik ("most rögtön kiszállunk"), és a Ladynek kell győzködni a visszarettenő férfit, előrehúzódnak. Mögöttük a joviális Duncan társalog kedélyesen a másik helyiségben a tiszteletére adott állófogadáson. Egyszerre látjuk a gyilkost, aki bármikor lebukhat, és gyanútlan áldozatát. A filmnyelv párhuzamos vágásai teremtenek hasonló feszültséget; most nem a vágás, hanem cikázó tekintetünk fűzi össze a különálló tereket. ("Filmes" hatás az is, hogy Macbeth monológjait egy négyzet alakú fényablakban mondja el László Zsolt. Színpadon nehéz közelit mutatni, illetve csak a szűkített térrel lehet hasonló érzetet kelteni, kiemelni az arcot.)

Nem véletlen, hogy mi hol történik, az egymásba fonódó cselekvések helye a térben párhuzamok és ellentétek gondolatébresztő hálóját szövi a játékidőben. Banquót a hátsó falhoz szorítva döfködik halálra, holtteste szinte bepréselődik a kiálló hasábok közé, ahol korábban a transzvesztiták főnöke feszült föl Jézusként. Banquo teteme a színen marad, és a következő jelenetben mint kísértet, magától értetődő természetességgel foglal helyet az újdonsült király asztalánál. Macbeth azonban még nem látja őt, hiszen kint tárgyal a merénylőkkel, majd rutinosan kivégzi őket, mivel csak ötven százalékig voltak eredményesek; Fleance, Banquo fia meglépett. Eközben hátul vacsorához ül az "udvar", és Macbethet már várja az asztalfőn vértől csatakos démona. Macbeth belép, és megbabonázva kifordul az ebédlőből. Remegve feszül a műanyag falhoz, itt győzködi a Királyné, csakúgy, mint az első gyilkosság előtt. A király iszonyatos önuralommal visszamegy, a néhai bajtárs véres ölébe ül, és csak akkor pattan fel, hogy ámokfutóként körbelövöldözzön, amikor a látomás véres keze megragadja.

A kettészelt, kamaraszínháznyi térben nincs mód arra, hogy dinamikusan előrelendüljenek avagy hátravonuljanak a játszók, el kell bíbelődniük a tolóajtókkal, hogy átléphessenek. A szimmetrikus, ezért statikus térben két-két ajtó nyílik egymással szemben, az előtérben, illetve hátul - a hátsó falon szintén két járás van, a tolóajtók vonalában. Nincsenek erőteljes átlós járások. Hiába indulnak meg a színészek nagy lendülettel, hiába haladnak tempósan: a nézőtérrel párhuzamos, illetve rá merőleges mozgásirányok, vagyis a színházi tér érzéki szabályai kényszeres cselekvésnek mutatják az energikus meglódulásokat, mintha egy négyzetrácson mozognának. Ki nem mondott törvény jelenlétét érzékítik meg; teátralizálják a láthatatlant. A hatalmi játszma szereplői azt hiszik, döntenek, közben úgy mozognak kényszerpályáikon, mint a kísérleti patkányok egy üvegdoboz labirintusában. Az akadályoztatott járások a bezártság érzetét keltik, de mivel nem konkrét eszközök gátolják a szabad mozgást, nem tudni, milyen varázslat ejti rabul őket, s bár ez az erő kétségbevonhatatlanul létezik, meg nem ismerhető. Skócia börtön, ha cellája tágasabb is, mint akár a humánus Eu-szabvány, több tér jut egy-egy rabnak.

A világbörtön szűk folyosóján indul el útján Macbeth, amikor végrehajtja az első merényletet, ami mozgásba hozza a hatalom megszerzésének és főként megtartásának véres mechanizmusát. Nincs választása. László Zsolt bal hátul szembefordul a jobb hátsó ajtóval, ami mögött Duncan alszik, de nem mozdul. Sokáig dermedten áll, nem tud elindulni a vakító fényszőnyegen (olyan ez, mint a horrorfilmek idegen világokba vezető folyosói). Erre a pástra áll a Lady, hogy elrendezze a bűntett helyszínét, helyrehozza, amit ura elhibázott. Horváth Lili merev derékkal dől előre és hátra, a gyönyörűen megemelt, mégis pontos és kifejező mozdulat szörnyű erőnek mutatja a bűn vonzását. Bemegy ő is.

A szürke közegben szürke eminenciások nyüzsögnek. Alföldi Róbert és Bartha Andrea monokróm ruhákba bújtatta a monomániás alakokat. A szürke árnyalatait csak a vér színe és a skót kockás kiegészítők (nyakkendők, ruhadíszek) vöröse festi meg. A kortalan ruhák tartást adnak a hatalom embereinek, akik viselni is tudják a hosszú kabátokat, a finom szabású ruhákat. A természetesen könnyed tartás, a finom mozdulatok, a visszafogott, korántsem hivalkodó méltóság első pillanatban jelzik: a mainstream öntudatos klubjának tagjai ők. Nagyon jók a jelmezek. Egyes darabokban van valami keleties. A harcosok hosszú köntöse és piros szegélyű, fekete mellvértje kendóshoz teszi őket hasonlóvá. László Zsolt hosszú haját fölül varkocsba fogja össze, mint egy szamuráj, hálóruhája fehér selyemkimonó. (A vékony térelválasztónak, az elhúzható ajtónak is keleti jellege van.) Miért pont a Távol-Kelet? Nem tudom. (Nem valószínű, hogy a Toyota cég miatt, amely a színlap szerint - dicséretes mód - támogatta az előadást.) Vagy a szamurájromantikát, a könyörtelen harcosok kíméletlen világát idézik meg? Minden esetre ez a sosem volt civilizáció ritualizálja a viselkedést. Egy minden rezdülésében szabályozott, távoli - egyszerre mai és tradicionális - közegben játszódik a dráma. Elidegenítő, hideg a nagyszerű, de nem túl nézőbarát, kortárs zene. Néhány éve Alföldi Róbert letaglózó, húzós és misztikus Dead can Dance-zenét vagy valami hasonlót kevert volna az előadáshoz, ami olyan jól ment volna a ködös Skóciához, és bírták volna a nézők is.

A stilizált tárgyi világhoz, az elidegenítő akusztikus térhez erőteljes, a realista ábrázolás megoldásait elemelő, egységes játékstílus kapcsolódik. A lenyűgöző fegyelmű színészi munkában nagyon kevés a gesztus. Nem csacsognak a nem verbális kifejezőeszközökkel, ezért az akciók jelentéssel bírnak, értelmük van. Gyakran mondanak hidegen, egy tónusban hosszú szövegeket, nem színeznek és nem áriáznak a játszók. Alföldi Róbert pontosan érzi, meddig feszíthető a pillanat, mekkora az akció, a csend belső ideje. Ösztönösen - és színészi-rendezői gyakorlatából - ismeri a színházi hatás természetét, tudja és uralja a nézőben történteket. Irtóztató rend van a színpadon, a térbe feszülő, mozgássá formálódó idő rendje. Ez a tudatosság (fegyelem) azt sugallja: hatalomvágy és birtoklás sorszerűen torzítja el a személyiséget, a történelem nagy mechanizmusának pusztítása törvényszerű.

A rendező instrukciói - az a néhány cselekvés, ami megmaradt - egyaránt segíti a színészt a fogalmazásban és a befogadót a megértésben. Az első jelenetben Duncan két fia nyomatékosan tologat egy-egy fényképet apjuk asztalán, vélhetően saját fotóikat: előtérbe "tolják magukat", hogy aztán Duncan "helyre rakja" őket, visszarendezze a fotókat. Rögtön látszik: a két testvér féltékenyen vetélkedik az apai, vagyis a királyi kegyért. Később egymás szavába vágva mesélik el a lázadók elleni döntő ütközet alakulását, egy-egy fotót mutogatva. Megérkeztünk a hatalmi harc világába. Az irodában (egy világcég központjában?) a legfőbb törekvés, hogy kegyben járva előbbre lépjen az ember.

Macbeth és Banquo gőzfürdőben szabadulnak meg a testükre száradt vértől, mielőtt a kétnemű lények masszőrként rájuk másznak. Az első ötlet kitűnő: a két férfi csatából jön, a gyilkolás mesterei ők, kedélyesen mossák le magukról az ellenfél vérét. Ha azonban a vészbanyák jóslata szexuális kihívásként jelenítődik meg, nem tudom, végig kell-e gondolnom az akció következményeit. Macbeth tudatalattijának főszereplői volnának a transzvesztiták, az erőszak bizarr erotikáját jelentenék vagy a macsó férfi elfojtott femininségét szimbolizálnák? Erre utalhat szeretetlen házassága kíméletlen feleségével, erre utalhat a véres bosszú, ahogyan a ruhátlan szüzet felkoncolják a vészlények. Lehet azonban, hogy nem érdemes tovább fejteni a rejtvényt; csak a vészbanyák furcsa kétlényegűsége - földi és alvilági lények - transzponálódott nemiségre. "Szakállas banyák", ez a Shakespeare-sor adhatta az ötletet szerepeltetésükhöz - van is köztük egy szakállas transzvesztita. A bizarr relativitás metaforái ők: "szép a rút, és rút a szép". Ezt igazolná groteszk, realitáson túli színpadi létezésük: lassított szavalásuk, kimért, kellemkedő mozgásuk, a lényükből áradó groteszk kajánság. Őrjítő lassúsággal rendeznek át (néha segít az udvar népe). A meglóduló jelenetsorok után visszafogják a tempót. Kimért vonulásuk érezteti: nem kell, nem érdemes sietni, aminek el kell jönnie, eljön.

Amilyen egyszerű, olyan remek játék, ahogyan borzasztóan fázik a várudvaron a hírnök és a részeg kapus(nő) az első gyilkosság éjszakáján. A sátáni bohóctréfa groteszk borzalmát megemeli a lelket dermesztő, metafizikai fagy. Jelenetenként van egy-egy ilyen nagyszerű játékötlet, erős gesztus, amelyet kiemel a visszafogott fogalmazás. Alföldi színészei megkülönböztetik a kifejezést megelőző összpontosított jelenlétet a rendkívül expresszív (nem hangos) kifejezéstől. Amikor nincs mit, vagy nem érdemes mit játszani, nem szólóznak veszettül, de ha megformálnak egy gesztust, azt rendkívül plasztikusan teszik. Macduff - értesülve a borzalomról, hogy hátrahagyott asszonyát, fiát és háznépét lemészárolta a zsarnok - nem dobálja magát, nem tipródik ("Tűröm, mint egy férfi"). Keresztet vet világmindenséget átkozó mondatai után, de az utolsó mozdulat végén középső ujját az égnek emeli: beint az Úrnak, hiszen "az ég páholyból nézte", ami történt. Macbeth és a Lady környezete, a játszó színészek egytől egyig tudják ezt a koncentrált, ökonomikus játékmódot. Nem mutatnak összetettebb, árnyaltabb figurát, mint amilyent a jó nevű szerző megírt. Taktikáznak és lavíroznak ezek a libériás self-made manek, hogy túléljenek, hogy a tűz közelében legyenek. Jellemző Ross és Macduff kettőse; összetalálkoznak Duncan meggyilkolása után, hogy tisztázzák, kihez szegődik a másik ("aztán új ruhánk ne szorítson jobban, mint a régi"). Törköly Levente és Dolmány Attila lassan, tagoltan szól, szüneteik beszédesek. Gyanakodva figyelik egymást, nem tudják, mit árulhatnak el, és mit árul el partnerük. Nagyon erős megoldás ez a szaggatott, emelt beszédmód.

Az egységes csoportból kiemelkedik az Udvarhölgy alakja. Szilágyi Zsuzsa lehetőséget kapott arra, hogy gazdáinak sorsára reagálva nagy ívet játsszon be. Puritán megjelenése, aszexuális egérszín kosztümje a diktátorok rigid házvezetőnőjének vizuális toposzát juttatja eszünkbe. Náci házinéni; erre utal, hogy amikor ordináré részegen ("dobtam egy taccsot") öltözködik, hogy kaput nyisson, és kiejti a haza szót, éppen felnyúlik tenyérrel lefelé néző karja - Heil -, pedig csak a kabátját húzza fel. Lehet, véletlen. Szilágyi Zsuzsa érzékenyen figyeli urait, többet tud róluk, mint amennyit elárul. Néma gyűlölettel tűri asszonya hisztérikus kitöréseit. Végig kitart ura mellett; akkor is, amikor Macbeth elmetszett torkú asszonyának tetemével lakik összezárva. Az Udvarhölgy képes nőként, anyaként megölelni a kárhozott szörnyeteget, amikor az emberi roncs teljesen magára maradva zokog, mielőtt halni indulna. Pedig korábban ő figyelmeztette Lady Macduffot, hogy meneküljön Macbeth elől. Megrázó a félénk igyekezet, ahogy ez a különös asszony a végzet útjába kíván állni. Macbeth gyöngéden végzi ki. Az Udvarhölgy több szerepből gyúrt, ellentmondásos figuráját hitelesen jeleníti meg a színésznő, alakítása egyszerű, mégis - vagy éppen ezért - erőteljes.

A kis Macduffot játszó gyermekszínész kínosan kilóg a csapatból. Helyes gyerek, ügyes is, de legtöbbször ciki a gyermekszereplők színpadi jelenléte. Valami bájolgó civilséget lopnak a színpadra, amely mindig kizökkent. Kiváltképp ebben a kemény előadásban, amelynek stilizált fogalmazása nyersen célra törő. Törvényszerűen rí ki a szöszke gyermek, még ha az ő ártatlan szájából halljuk is a keserű igazságokat a világ állásáról. Ez nem megrázó, hanem szentimentális.

A csöndről feltétlen kell szólni. Alföldi Róbert nem kapkod, nem siet. Sokszor akció nélkül hagyja színészeit, akik belső történéseiket sugározzák makacs energiával. A mozdulatlanság, a hallgatás iszonyatosabb és nyomasztóbb, mint a nyomokban fellelhető "alföldis" brutalitás. Rendkívül izgalmas, ahogyan a játék elejének lassú tempóját észrevétlen felváltja a sodró, majd fékezhetetlen ritmus, párhuzamosan a lelki folyamattal; ahogyan Macbethen eluralkodik üldözési mániája, és az egészséges psziché az elviselhetetlen bűntudattól az őrületbe menekül, majd a bukás felé rohan. Alföldi Róbert nem jeleneteket állít színpadra, hanem előadást rendez, nagy szerkezetben is fölényesen fogalmaz, elképzeléseit pedig olyan egységes társulat szolgálja, amelynek tagjai kivételes művészi alázattal, könyörtelen pontossággal és önuralommal dolgoznak. Csak így válhat valóban érzéki élménnyé a könyörtelen, pusztulást kibontó idő.

Visszafogott energiájú, sajátos stílust hoz a dráma két nagyformátumú hősét megformáló Horváth Lili és László Zsolt is; az előbbi ígéretes tehetséggel, az utóbbi színészi energiáit magabiztosan uralva, zseniálisan. Horváth Lili kimért, gyermektelen asszonyt formál, akinek sötét szenvedélye a hatalom, akinek frigid lénye csak az erőszak perverz erotikájától jön tűzbe. Nem véletlen, hogy csak a közös bűn és a rang igézete hevíti annyira, hogy Macbethnek adja magát, aki a falhoz préselve meghágja. Parancsoló akaratú nő, ereje a sokkoló neuraszténia. Percekig tart hangtalan őrjöngése, miután megkapta férje levelét, aki a vészlények trónt ígérő jóslatáról értesíti. Remegő kézzel, elborult tekintettel olvas, majd őrült tempóban, kapkodva terít, vibrálva kergeti ki a segíteni akaró Udvarhölgyet, aki tanúja lett annak, mennyire kivetkőzött magából. Reméltem, nem olvassa fel nekünk a levelet, nagyon erős volt a szótlan olvasás, az érzelmi viharokat tükröző beszédes arc, de megkapjuk hangosan is, pedig szerintem a darabot nem ismerő néző is kitalálná - ha máskor nem, a későbbiekben -, hogy miről szól az írás. Zihálva ül asztalhoz, várja a férjét. De mikor Macbeth megérkezik, nem tud megszólalni. Dermedten ülnek egymással szemben kegyetlen hosszan, aztán bejön az Udvarhölgy, és ekkor vágja féktelen erővel a falhoz a merőkanalat az úrnő. Egyetlen pillanatig tűnik elégedettnek: mikor királynéként hosszú uszályú ruhában vonulhat be - egyébként őt sem látjuk örülni a szédítő emelkedésnek. Betegesen önemésztő személyiség, ereje sebezhetőségének kompenzációja. Hamarabb adja fel, mint az út elején elgyávuló és tétova ("puha") férje. Halála előtt félmeztelenül ül fehér hálóruhájában az asztalnál, az arcát bábszerűen túlsminkelte. Mániásan törölgeti a fehér abroszon a láthatatlan vérfoltokat. Ő a gyengébb, férje felé nyújtja kezét, aki feléhajol, kemény mozdulattal ölébe rántja a levesestálat, terítőstül, és húst zabál. A Lady végleg magára maradt. Borzongatóan szép és kegyetlen ez a szótlan jelenet. A színpad sötétbe borul, a világítóhídon, felül katonák jelennek meg, az ellenfelek, akik körbezárták a várat. Mikor kivilágosodik a kastély terme, az asszony elvágott torokkal, lebicsakló fejjel ül, férje egykedvűen fal tovább.

László Zsolt Macbethje tradicionális ívű, nagy drámai alakítás, pontosan közvetített reális belső út, nem realista eszközökkel megformálva. A színész a hagyományos lélektani-naturalista jeleket merészen stilizálja. A teljességet, az egész pokoljárást átlátva dolgozza ki megrendítő ámokfutását. Kezdetben hidegnek és fakónak tűnik ez a játék, pedig csak nem kívánja "magyar módra" túlszínezni az alakítást, nem akarja rögtön megnyerni nézőjét. Nem mutatja szent szörnyetegnek a bajnokot, megismerjük a vitéz harcost, aki még nem szédült dbele a hatalom igézetébe. Macbeth profi harcos, aki elcsodálkozik a vészlények különös jóslatán, alig bír uralkodni magán, meg kell beszélnie a rendkívüli ígéretet barátjával, Banquóval miközben sietve öltöznek a királyhoz készülve. Otthon, az asztalnál makacs gyűlölettel néz maga elé, mintha bánná, hogy megosztotta a Ladyvel titkát, de már nem visszakozhat. Nem amorális, fokról fokra fogadja el a merénylet tervét; ha nem lenne mellette ambíciózus asszonya - lényének rosszabbik fele -, bizonyára meghátrálna. László Zsolt, mielőtt belépne Duncanhez - azaz a kárhozat útjára lépne -, nyögve összegörnyed. A mozdulat egyike az előadás emblematikus pillanatainak: sűrítve fejezi ki a meghasonlás, az elviselhetetlen belső harc pusztító fájdalmát. Macbeth királyként hatalmát féltő, bűntudatos paranoiás. Később egyre könnyebben és profibban dolgozó gyilkos. Van, akit a színpadon kívülre kísér kedélyesen, és ott lövi vagy szúrja le - ezek a merényletek sokkal borzasztóbbak, mint a színpadra komponált késelések és lövöldözések, amelyek mindig kissé "mache" megoldások, vaktölténnyel és művérrel prezentálva. Ami viszont kívül, vagyis a néző fantáziájában játszódik le, igaz, teátrálisan létező: reális.

A második rész elején Macbeth görnyedten támolyog be a színre. Jóslatot követel a vészlényektől, majd eszeveszetten tapossa a műanyag babákat, akiket a kibelezett szűz lány hozott világra, a kilenc csecsemőt, a meggyilkolt Banquo királyi utódait, és a szülésnél a halott barát a bába (ott áll, ahol megölték). Macbeth dühöngő őrült. Később egykedvűen zabál elmetszett gigájú asszonyával szemben. Macbeth kataton szörnyeteg. Lélekvesztett undorrá tompul benne az elviselhetetlen fájdalom, az irtóztató bűntudat. A bukás előtt felülemelkedik saját pokoljárásán, kétségbeesése semmibe bámuló rezignációvá válik. László Zsolt itt életbe belefáradt egzisztencialista bölcselőnek mutatja a skót urat. Undora mély életismeret, filozófia: a megvetést érdemlő világ elutasítása. Macbeth szabad, túl van mindenen. Mégis harcolni indul az életéért, bízva a dodonai jóslatban: nem győzheti le, akit anya szült. De megindul a birnami erdő, ahogy a jóslat ígérte. A hátsó fal félelmetesen kúszik előre, a tér beszűkül, Macbeth a plexihez szorul. Az elemek is fellázadtak a világrendet sértő bűnök ellen, holott csak az ellenség vágott gallyakat, hogy maguk előtt tartva ne lehessen megállapítani a sereg létszámát. Lenyűgöző kép. Macduffal verekszenek még egy jót, a szürke tüskéken szökellve, mintha farönkökön vívó kung-fu harcosokat látnánk, és a császárral született ("nem anya szülte") ellenfél tőrébe húzza lassan Macbeth nyakát. Számomra itt véget is ér az előadás.

Bejön még az új uralkodó és lazán lelövi testvérét, nehogy újabb viszály keletkezzen, majd elmond egy politikai jelszóvá lett mondatot: "reménnyé váljon az emlékezetünk", és nekem azt kellene gondolnom, hogy ő most a Fidesz, és akkor Macbeth az MSZP (Duncan az MDF) és hasonló aktuálpolitikai ostobaságok, de én ezzel nem akarok foglalkozni. Miért kell kicsinyessé, partikulárissá tenni, ami éppen emelkedettségében, általános jelentőségében nagyszerű? A magyar politikai közélet túl kisszerű ahhoz, hogy ebbe a nemes eszközökkel, méltóságos tehetséggel
Számomra Alföldi Róbert formateremtő, a színészi játékmódot újraértelmező rendezése egyedi minősége, számos sajátos találmánya ellenére egy mind határozottabban kirajzolódó trendbe illeszkedik. Mostanában néhány rendezőnk lemond a nézőt megvesztegető direkt hatáskeltésről, elfordul az újteatralitás eszköztárának tobzódó alkalmazásától, tagadja az érzelgősséget, kíméletlen, de nemcsak a világ kegyetlenségének feltárásában, hanem nézőjéhez is, akit nem enged elandalodni. Ezek az alkotók nem működtetik rutinjukat. Sikeres automatizmusaikat időlegesen elfelejtik. Befelé figyelnek, alapvető színházi fogalmakat vizsgálnak meg újra. Új viszonyt alakítanak ki a nemrég még mostohán kezelt mozdulatlan szövegmondással, bátran élnek a sokáig száműzött színpadi eseménytelenséggel, a csönddel. Újraértelmezik a meg nem mutatást, az elrejtőzést és a befogadó aktív közreműködését. Innovatív formakeresésük, ha kell, modernista, avantgárd attitűd. Nem kapkodnak, nem versengenek környezetünk vizuális orgiájával, hanem megkeresik a speciálisan színházi hatásokat. Szerencsére elég szuggesztívek ezek a színházcsinálók, képesek mozgósítani, elmélyültebb munkára sarkallni színészeiket, ezért az elkészült előadás nem állandó kompromisszumok, félsikerek, lemondások és a rendezői szándék furcsa hibridje. Éljen az "új hidegség" elmélyült teatralitása, amely kétségtelenül felfedezhető a Macbethben, a bevezetőben felsorolt, Alföldi Róbertre eddig is jellemző stílusjegyek mellett.