"Minden igazságnak legalább két oldala van.
Na de ki kíváncsi az igazságra, az emberek
mesét akarnak hallani, hát akkor azt kapnak,
s kéretlen ráadásként az igazság egy másik oldalát" L. Mester hungar krónikás

Pietro, a király

Hol volt, hol... De ezt már mintha elsütöttem volna. Hát akkor hagyjuk a blablát, vágjunk bele a sűrűjébe. Már közel négy évtizede uralkodik első Stephan, a hungarok királya. Talán még emlékszel rá kedves olvasóm, ő nulladik Stephannak, a hungarok sorsát megfordító nagy királynak a fia. Sikeres uralkodó, méltó fia apjának, s méltó reinkarnációja a hun Csaba királyfinak és Szundinak, az első hungar királynak. Tekintélye vetekszik a régi pusztai szent királyok tekintélyével, s csak a beavatott keveseknek tűnt fel, hogy tekintélye sokkal inkább személyes varázsának, mint a szakrális királyság intézményének szól. S ez előrevetíti a jövő árnyait. A király tekintélye csorbítatlan, de az intézményé? Arról jobb nem beszélni. A Rómából kapott korona a hagyományokat őrző nemzettségek urainak nem sokat jelent. S ez a szerencse, mert ha tudnák ..., meg is ölnék a királyt.

Stephannak a családjával kevesebb szerencséje volt. Sok lánya mellett született egy fia. Nagyon stramm hungar leventévé cseperedet. Szerette az élet kisebb nagyobb örömeit, s kivette részét a vadászatokból, zabálásokból, piálásokból, s igen hölgyeim, abból is amire most gondolnak. Ez tetszett a hungaroknak, de annál kevésbé az álszent papoknak és dájcsoknak. A király ki is adta az utasítást a PR menedzsereinek, kissé javítsanak az összképen. Jó munkát végeztek. Túl jót, valóságos kis szentet faragtak Emerik hercegből, legalábbis a terjesztett hírekben. Ez azért túlzás, de ciki lett volna visszacsinálni, hát úgy hagyták. De a probléma megoldódott. Egy vadászaton a bécsi udvar, akarom mondani, a dájcs császár rezidense által felbérelt vadkan megölte az ifjú herceget. S most itt állt, illetve ült a trónján, a kissé már megroggyant király, fiú örökös nélkül.

Az ország közben két részre szakadt. A hatalomból kiszorult nemzetségi erők még mindig igen nagy erőt képviseltek, bár a gazdag nemzetségfők egy része átvéve az újgazdagok szokásait, s a nemzetség vagyonának jelentős részét magánosítva, beolvadt az új elitbe. De az új hatalmasságok is igen nagy erőt képviseltek, s az ő kezükben volt a végrehajtó hatalom. S a két erő közt egyre feszültebbé vált a helyzet. Közben a két vallás közt is fokozódott a helyzet. A papok egyre arrogánsabbá váltak, s a sámánokat is egyre jobban zavarta a leosztás. De mindkét erő félte és tisztelte a királyt. Így az ország egész jól működött.

Közeledett a király hatalomra lépésének 40-edik évfordulója. A negyvenes szám szent a pusztai hagyományok szerint. Készültek is a király rokonai. Élesítették a szent áldozati kőkést. A neves napot a király rituális megölésével akarták ünnepelni. Mert az ilyen neves alkalmat méltóképen kell ám megünnepelni. S mi lenne ennél méltóbb ünneplés. Egyébként is negyven év éppen elég egy királynak, s a hagyományok szerint ez a felső határ az uralkodóknál. S mivel a pusztaiak nem ismerték a nyugdíjrendszert, maradt a kőkés. Ez természetes volt az ősi hagyományok tisztelőinek, de a nyugatot majmoló új urak számára egyáltalán nem. S félő volt a király hozzáállása is. Na és ott volt az idegen zsoldosokból álló testőrség, akik végkép semmibe vették a hagyományokat. Szóval ez az esemény kissé alaposabb felkészülést igényelt, mint általában szokott. Az ünnepi előkészületeket Kappan fia Vaz úr, a nemzetség legelőkelőbb tagja koordinálta. Folytak az előkészületek. De hát a 3/3-asok a hivatásuk magaslatán álltak. Fel is göngyölítették az összeesküvést, mert ezek a kultúrálatlan barbárok annak minősítették az ünnepi előkészületeket.

A király persze tudta miről van szó. Bár általában ápolta az ősi hagyományokat, de a hagyományok ezen részét, ki tudja milyen alapon, elavultnak és kifejezetten károsnak tekintette. De azért nem haragudott rokonaira, megértette őket. Mivel tudta, hogy az általa is tisztelt ősi hit hagyományai szerint nem is tehettek volna mást. Vaz úr kivételével meg sem büntette őket. Vaz úr is viszonylag enyhe büntetéssel megúszta, élete végéig ólomból öntött füldugót kellett viselnie. Igaz ennek következtében kissé leromlott a hallása.

Két hibát is elkövetett első Stephan király. Az első hiba is igen súlyos volt, azzal hogy kivonta magát a rituális királygyilkosság alól, döntő csapást mért az általa oly nagyra értékelt szakrális királyság intézményére. De ez még érthető, dicső uralkodásához méltatlan emberi gyengeség. Egyébként is megfertőzte őt az új hit és a nyugati barbárság. De legyünk megértők az emberi gyengeségek iránt, nekünk is megvannak a gyengéink, bár ezt most inkább hagyjuk. Na de a második hiba. Arra nincs sem mentség sem bocsánat. Egy hungar király annál nagyobb hibát, mi több bűnt nem követhet el, mint hogy gyengeséget mutat. Ez aztán végkép betett a rendszer ideológiai alapjainak. Többé kevésbé továbbra is elfogadták ugyan uruknak, mert félték hatalmát s erejét, bár abban már kezdtek kételkedni, igaz csak kellő óvatossággal. De többé nem volt a szent király, csak gyarló, de még mindig veszélyes ember. Veszélyes mint a döglődő hím oroszlán.

Uralkodásából hátra lévő idő nem sok örömet s nem sok sikert hozott szegény öreg királynak. Bizony sokszor megbánta, hogy nem hagyott szabad utat az eseményeknek. Komoly gondban volt az ország jövőjét illetően. De hát utánam a vízözön - gondolta - oldják meg, az ő bajuk. Nem is húzta sokáig, megkeseredett szívvel megtért ősei sztyeppéire. S milyen a nép? Hát következetlen. A király halálával a nép véleménye megfordult. Megbocsátottak minden hibát és gyengeséget. Őszinte szeretettel és tisztelettel gondoltak Stephanra, a nagy királyra. S ez nem a szent királynak járó kötelező tisztelet volt, szívből jött.

Bajban voltak az ország előkelői. Félre téve ellenségeskedésüket összegyűltek. Valamit tenni kellett. Az első két napirendi pontban meglepően gyorsan megegyeztek. Megegyeztek abban, hogy döntésüket, mint a király végakaratát hozzák nyilvánosságra. Abban is megegyeztek rövid vita után, hogy a király csak Szundi véréből származhat. A többi már kevésbé simán ment. Elvben Vaz úr lett volna a természetes örökös, de egyrészt az új erők nem fogadták el erős pogány kötöttsége miatt, s a régi hit hívei sem igen támogatták, tekintettel nagyothallására. Mert ugye a királynak tökéletesnek kell lennie. Fiai túl fiatalok voltak. Végül a király unokaöcsére, velencei, avagy Orsós Pietrora esett a választás. Ebbe kényszeredetten beleegyeztek a hagyományokhoz hű nemzettségek is. Igazán senki sem kedvelte, nem is nagyon bíztak benne, de jobb híján őt választották. Talán abban bíztak, hogy nem sok vizet fog zavarni. Ebben egy kissé tévedtek.
Miután megszületett a király végakarata, nyilvánosságra hozták. S kivételesen mindenki tartotta a száját, s nem szivárgott ki a tanácskozás s az ott történtek híre.
- Jobb ha a halott király viszi el balhét egy esetleges téves döntésért. - gondolták.

Velencei (Orsós) Pietrót jól ismerték a hungarok. Kreol bőrű, fekete hajú fiatalember volt. Pár éve jelent meg első Stephan udvarában. A jelek szerint meglehetősen sietve hagyta el a talján földi otthonát. Egyesek kártyaadóságról, mások veszélyesre fordult nőügyről beszéltek, de az az igazság, hogy biztosat senki nem tudott. Anyja nulladik Stephan lánya, apja közismert talján dodzsem bajnok. Sokat jelentett ez hajdanán, hiszen a forma egyet még nem találták fel.
- Hogy a dodzsemet sem? Ez ki van zárva, hiszen Velencében még most is áll a dodzsem palota. - Hogy az Dózse palota? Hát úgy is lehet mondani, de úgy semmi értelme. Szóval apja dodzsem bajnok volt, na jó akkor dózse.
A király nem túl lelkesen, de befogadta. Kinevezte a testőrség parancsnokának. Csak azért bízott meg benne, mert idegen volt, s nem voltak hungar kapcsolatai. S ez előnyös ezen a poszton.

Velencei Pietrót stílszerűen a Velencefürdői strandon koronázták. A hazai és külföldi strandozók élvezték a kosztümös történelmi előadást. Többen azt hitték, hogy az OTP által bőkezűen finanszírozott, történelmi - választási kampány film, a Sacra Korona 13, forgatása folyik. Hogy mi az az OTP? Hát még ezt se tudod! Hát az Orbán Torgyán Polgárkormány, nem is az Országos Takarék Pénztár. Ők ilyesmire nem pazarolnák a pénzt.
A koronázási ünnepség váratlan fordulatot vett. A hungar előkelőségeket és a királyt megrohanták az autógramm vadászok vad hordái. Hát ez még a harcedzett hungaroknak is sok volt. Először pánikba estek, majd a fegyvereik után kaptak. Kiderült, hogy az autógramm vadászok nem is olyan harciasak, mint eddig feltételezték róluk. Komoly ellenállást tapasztalva, az első emberveszteségek után gyáván megfutamodtak. A hungarok is lemondtak a további harcról, mert eszükbe jutottak a sortűz perek. Hogyne, háborús bűncselekmények vádjával bíróság elé kerülni! Hát kell ez nekik?

A kissé mozgalmasra sikerült koronázás után velencei vagy Orsós Pietro megkezdte uralmát. Követte nagy elődje példáját, de valahogy mégsem jöttek össze a dolgok. S itt had tegyek egy kis kitérőt. Egy afrikai egyetemista mesélte.
- Hajdanán beült a Nagy Fehér Főnök a légkondicionált irodába, feltette a lábát az asztalra, nem dolgozott semmit, s mégis jól mentek a dolgok. Jött a szabadság. Beült a Nagy Fekete Főnök a légkondicionált irodába, feltette a lábát az asztalra, nem dolgozott semmit, s mégsem mentek jól a dolgok. Ki érti ezt?
Na valahogy ez volt a helyzet velencei (Orsós) Pietróval is. Bármibe fogott is, rosszul sült el. Nem igazán értette meg a hungarokat, igaz azok se őt. Legtöbb problémája a hit körül támadt. Nem tudta megérteni a kettős identitást. Próbálta megszilárdítani az új hitet, ezt tekintette legfőbb feladatának. Szinte mindenki jó kereszténynek mondja magát, de egyik pogányabb mint a másik. Próbált együttműködni a nemzettségek vezetőivel, de azok a hitetlen pogányok mindig megsértődtek valamin, próbálkozott az új hullámos hungarokkal, de ha megvakarjuk őket, kiderül róluk, hogy ugyanolyan pogányok, mint a többi. Na és a nyugati lovagok és fiaik, ők aztán megvetik a pogány szokásokat, de azért biztos ami biztos, ők sem hagyják figyelmen kívül a régi hitet. Nem árt minden istennel jóban lenni, hátha van abban is valami igazság. Otthon nem talált megfelelő támogatásra, hát szétnézett külföldön. Hatalma megszilárdítása érdekében egyre szorosabbra főzte a szálakat a dájcs császárral. Na ezzel aztán végkép elásta magát. Mert ezen aztán szinte mindenki berágott, még a honosított nyugati lovagok is.

Egyre nőt a feszültség. Három évnél nem bírták tovább elviselni tisztelt és szeretett királyukat. Ismét összeült az előkelők tanácsa. Megegyeztek abban, hogy nekik ilyen király nem kell. Páros lábbal kirúgták az országból. Meg se állt Regensburgig, rohant a dájcs császár lábát csókolgatni. Na ez aztán a szégyen. Hát lehet így bánni egy felkent királlyal? Az még csak elmegy valahogy, hogy megölik a királyt. Sőt ez a régi hungaroknál bevett nemes hagyomány volt, s a napnyugati népeknél is megesett néha. De hogy kirúgni, mint egy tolvajláson kapott házi cselédet! Ez azért túlzás. S nem is praktikus. Még képes visszajönni, s abból lesz csak a bonyodalom! Akkor már jobb megölni, az legalább elegáns megoldás.

Folyt az alkudozás. Vaz úr neve fel sem merült, fiai emigrációba vonultak, a Kijevi Rusz Nagyfejedelemségben éltek, s ott próbáltak támogatást szerezni a hazatérésükhöz. Így ők is kiestek a versenyből. Tulajdonképpen nem volt egyetlen igazán alkalmas jelölt sem. Végül egy befolyásos üzletemberre esett a választás. Samut, az Aba Hús RT. tulajdonos vezérigazgatóját mindenki jól ismerte. Az üzlet mellett a politikából is kivette a részét. Első Stephan sógora volt, s magas beosztást viselt Stephan, majd Pietro uralma alatt is. Szerencsés volt az is, hogy bár ő is új keresztény volt, mint a hungarok többsége, mégse vádolhatták pogány gyökerekkel, hiszen a kikeresztelkedése előtt is egyistenhívő volt. Érdekes választás volt. Nem származott Szundi véréből, így a régi hungar hagyományok szerint szóba sem jöhetett volna. De hát a szakrális királyság már egyébként is befuccsolt, így a hagyományőrzők ebből az apró szépséghibából nem csináltak ügyet. Pragmatikus ember volt. Minden fontos csoporttal megtalálta a közös nevezőt. Jól kijött a pogány hagyományokat ápoló új keresztény urakkal, de a nem túl nagy számú valódi pogánnyal és kereszténnyel is. Együtt működött a papokkal, a sámánokkal, de a kabar ősei megfogyatkozott számú rabbijaival is.

Egészen jól eluralkodgatott, de a nemzetközi helyzet fokozódott Nem hiába mondták a tapasztalt politikusok, hogy nem szerencsés dolog kirúgni egy királyt, most a múlt hibája megbosszulta magát. Orsós Pietro sikeresen nyalta a dájcs császár talpát, bár lehet, hogy most vált érdekelté a dájcs külpolitika egy kis Hungáriai szarkeverésben. Pietro német segédcsapatai és hungar támogatói élén megindult, hogy a trónbitorlót elűzze, s elfoglalja jogos helyét a hungar trónon. A hungarok egy része az erőviszonyokat felmérve belátta, hogy mégis csak Pietro trónigénye a megalapozottabb, s így megindult a csata előtti helyezkedés. Ez a későbbiekben általános szokássá vált a hungaroknál. A lófejcsónaki csatában minden eldőlt. Első Samunak sem jutott több három évnél. A nemzetsége szállásterületén, keresztény rítus szerinti igen előkelő temetést rendeztek neki. Sokan bundát emlegettek. Én nem tudom, mindenesetre tény, hogy Samu leszármazottjai megőrizték vagyonukat, sőt még növelték is azt. Az Abák ma is fél vármegyényi területet uralnak (csak rá kell nézni a térképre).

Első Pietro ott folytatta ahol abbahagyta. Mit mondjak, most sem volt sokkal sikeresebb. De amíg itt voltak az ideiglenes hazánkban állomásozó dájcs csapatok nem volt semmi probléma. Lassan szedte össze a király a segítség kézzel fogható árát. Mert a dájcsok sem a vatikáni valutát, sem a király kétes értékű örök hűségét nem értékelték túl sokra. S annyi eszük volt, hogy amíg nem kasszíroztak, addig nem távoztak. De egyszer csak távoztak. Csak erre vártak az elégedetlenkedő hungar előkelőségek. Mentek a követségek a Kijevi Rusz Nagyfejedelemségbe. Felkeresték Vaz úr fiait, s közölték velük, ők a hungar nemzetségek egyedüli reményei, alig várják már érkezésüket, persze csak akkor, ha kellő erővel jönnek. Nem volt nehéz meggyőzni Andreast és Abelint. Alig várták már, hogy hívják őket, azért úgy mégis elegánsabb. De nem is ez volt a lényeg, hanem megszerezni a nagy Rusz önzetlen, testvéri segítségét. Hosszas alkudozás után ebben is megegyeztek. Igaz kaptak némi kéretlen ráadást is, rájuk sóztak egy mérsékelten előnyös külsejű hercegnőt, pár udvaroncot, és természetesen jó pár pravoszláv papot és szerzetest, de hát az árukapcsolás nem mai találmány. A megállapodás egyéb pontjait inkább nem részletezem, mert még kétségek merülnének fel a segítségnyújtás önzetlenségével kapcsolatban.

Azt legalább sikerült elérni, hogy a mérsékelten előnyös külsejű Anasztázia hercegnő s a segítség egyéb nélkülözhető tagjai csak a következő turnusban jöjjenek. Meg is érkeztek hazájukba Rusz csapatok élén Andreas és Abelin hercegek, mert újabban már így címeztették magukat. Csatlakoztak is hozzájuk az elégedetlen nemzetségek, köztük az igen nagy erőt képviselő Szundi nemzetség. Hát nem igazán tetszett ez a segéderő az újdonsült hercegeknek. Meglehetősen pogányul viselkedtek. Kitaláltak egy új népszokást, a csuhás vadászatot. A hercegek attól féltek, hogy a hithű ruszok ezt rossznéven veszik, de ez a félelmük alaptalan volt. Az Rusz katonák kifejezetten élvezték ezt a folklór programot, sőt esetenként ők is beszálltak, főleg ha vezetőik nem voltak jelen. Nem mintha ők is pogányok lettek volna (legfeljebb egy icipicit), de nem kedvelték a szerintük eltévelyedett római hitű papokat. Szerintük azoknál még a pogányok is jobbak. Egyébként is minek elrontani a bajtársak szórakozását. Tulajdonképpen mindenki jól járt. A hungarok levezették a felgyülemlett feszültséget, a katolikus egyház kellő számú vértanúval gyarapodott. Igaz a vértanú jelöltek nem mindig lelkesedtek ezért a lehetőségért.

A russzok és magyar szövetségeseik gyorsan el is jutottak a Danu folyóig. Itt pihenőt tartottak. A hercegek elhatározták, rendet kell tenni, ez így nem mehet tovább. Az utóbbi időben kissé frusztrált hungarok kitombolták magukat, rendben, meglehet érteni őket. Egyébként is Pietro a hibás, minek kellett ilyen merevnek lenni a hit kérdéseiben. Na és a papok is megérik a pénzüket, ők is lehettek volna kevésbé mohók. De elég ennyi a kilengésekből.
Tudták jól, hogy ha nem sikerül kiegyezni a keresztény egyházzal s a feudális erőkkel, akkor nincs nagy jövőjük. Jó, amíg a russzok itt vannak a dájcsok valószínűleg nyugton maradnak, addig nem jó bót a beavatkozás, na de egyszer a russzok is hazamennek. Sikerült meggyőzni a felkelt nemzetségek vezetőit a külpolitikai kényszerhelyzetről. Betiltottak minden kilengést. Szigorúan megtiltották a papok és a feudális urak üldözését. A rend fenntartásában jelentős szerepet szántak a Russz erőknek. A rend nagyjából meg is valósult.

Megkezdődtek a titkos tárgyalások. Az egyház vezetői (az örök pragmatisták) elindultak a győztesek köszöntésére. Az ötlet jó volt, csak az előkészítés volt kissé hiányos, meglepetést akartak elérni, sikerült. Senki sem számított rájuk, így védelmükről sem gondoskodtak. Na de semmi gond, a hungar egyház további vértanúkkal, s egy szentel gyarapodott. Szerencsére egy püspök életben maradt, akivel a meg lehet egyezni. Maradé püspök fejében igen ellentmondásos, s nem igazán keresztényi gondolatok kavarogtak. Hát először is nagyon, de nagyon nem kívánta a vértanúk dicsőségét. Másodszor a felebaráti szeretet helyet valami egészen más érzést táplált fogva tartói iránt. S a keresztényi alázat helyet a túlzott büszkeség bűnébe esett. De a várakozással ellentétben mégis meglehetősen engedékeny magatartást tanúsított a hercegekkel szemben a tárgyaláson. Csak nem félt valamitől?

Andreas herceg biztosította Maradé püspököt, hogy szó sincs semmilyen pogány restaurációról. Ami itt történt az csak a forradalmak szokásos negatív kísérőjelensége. Természetesen ő is a kereszt oltalma alatt képzeli el a hungarok jövőjét. Mindent elkövet a papi létszámhiány pótlására, már meg is érkezett Kijevből az új papok első csoportja, s szükség szerint továbbiakra is lehet számítani. Na ennek hallatán Maradé püspök feladta a maradék ellenállását is. Belátta a hír egyházpolitikai és hitéleti jelentőségét. Mert az is igen szomorú lenne, ha a gazdag Hungária a tévelygő, de azért természetesen testvérként szeretett keleti egyházfők karmai közé kerüljön, a dézsmával és más egyházi jövedelmekkel egyetemben, de hogy az igaz keresztény hit szentségeit már megismerő hungarok kénytelenek legyenek kovászos kenyér alakjában magukhoz venni az Úr testét, hát az mindennél szörnyűbb. Ehhez képest a kissé meg növekedett vértanú termés elhanyagolható tényező. Belátta, hogy itt mindenáron meg kell egyezni, mielőtt a tévelygő és mohó, de azért természetesen testvérként szeretett keletiek meg nem vetik a lábukat. Megegyeztek, hogy az eddig elkövetett kilengéseket a keresztény egyház a felebaráti szeretet nevében megbocsátja, egy kissé nehezebben abban is, hogy átmenetileg csökkentik a dézsmát, főleg a keleti régiókban, s lemond az egyház a vitatható módon szerzett birtokairól. A hercegek vállalták, hogy a megtévedt nyájat visszaterelik az anyaszentegyház aklába. Maradé püspök vállalta, hogy kissé rugalmasabban kezelik a pogány tévelygéseket, azaz amíg a hungarok csak diszkréten áldoznak a régi hit szerint, addig ők nem akadékoskodnak. Ezzel többé kevésbé visszaállt első Stephan valláspolitikai gyakorlata.

A világi hatalmasságokkal is folyt az alkudozás. Három nagy témakör volt.
- Az ország működésének általános alapjai, ebben egyeztek meg a legkönnyebben.
- A politikai hatalom megosztása, hát ez már sokkal nehezebben ment.
- S a birtokok újraosztása, hát ez volt ám a nehéz téma.
Szóba került itt minden. A közeli és távolabbi múlt igazságtalanságai, sérelmei, régi hagyományok és új törvények. De a kérdést végül a státuszkó és a katonai erőviszonyok döntötték el. A keleti régiókban megerősödtek a nemzetségek, főleg a felkelésben részt vett erők, mivel a harcok során megszállt területekről az istennek sem akartak lemondani, bár bizonyos pozíciókat azért itt is visszaszereztek a feudális erők. A feudális urak, bár tettek némi engedményt a nyugati területeken, de nagy részt megtartották a jogtalanul megszerzett területeiket is, nem beszélve a többé-kevésbé jogosnak tekinthető területekről. Hát a keleti régió újhullámos előkelői, főleg ha nem voltak befolyásos barátaik, bizony alaposan megszívták. De hát nem képviseltek kellő erőt, s jaj a legyőzötteknek. Hogy őszinték legyünk, a nyugati fél előkelői nem voltak túl szolidálisak, de hát mit törődtek ők a más bajával, örültek, hogy ők olcsón megúszták. Bánták, hogy nem csatlakoztak időben a győztesekhez.

Közben velencei Pietro a még megmaradt erőivel bevette magát Feherüvárba. Érdekes, bár a harcok szüneteltek, mégis egyre fogyott a serege. Közben a hercegek serege meg egyre nőt. Az újra megindult felkelő sereg harc nélkül eljutott Feherüvár alá. Igaz nem volt zavartalan az előrenyomulások, az átállt ellenség hódolatának fogadása állandóan feltartotta őket. Erre mondta Alekszej, a russzok vezére, ha király hívei ellenállnak, legalább három nappal hamarabb megérkeznek Feherüvárra. Az eddig kitartott királyi csapatok nagy része is át akart állni, de visszaüzentek, hogy erről már lekéstek, mert azért valakit mégis csak le kell győzni. Kiadták a szigorú parancsot, hogy a királynak semmi bántódása sem eshet. Állítólag kiadtak egy másik, szigorúan bizalmas parancsot is a királyi palotát ostromló elit csapatoknak, hogy mi volt benne arról fogalmam sincs, elvégre ami titok az titok. Nem tudom, hogy történhetett, minden óvintézkedés ellenére a király mégis meghalt. Hiába keresték a felelőst, nem találták. Az elit kommandó vezetői s tagjai meglepően magas jutalomban részesültek, ki tudja miért, hiszen legfőbb feladatukat, a király élve való elfogását nem tudták teljesíteni. A hercegek őszintén meggyászolták királyi rokonukat, majd Andreas gyorsan megkoronáztatta magát. Az ország nem maradhat őrizetlenül.

Közben a felkelést végigharcoló egyszerű hungarok rájöttek, már megint bepalizták őket. Szidták is a Világfa tövében élő Öregistent, s a keresztények mind három istenét, s mindkét hitbeli isteneik édes jó anyukáját. De aztán belátták, rosszabbul is történhetett volna. Tulajdonképpen, bár céljukat nem érték el, de azért sorsuk valamivel jobb lett. S egyébként is, hogy a legendás hírű Simcsik harcos szavát idézzem: „ JÓ BULI VOLT ! ! ! ! ”.

Az utóbbi évek kissé mozgalmas történéseiről beszámoltak a nyugati krónikások is. Az egyik dájcs krónikás gúnyosan megjegyezte, a hungarok úgy váltogatják a királyaikat, mint más a fehérneműjét. Hát ezt visszautasítom, ez rosszindulatú túlzás. Nem tudom, hogy a hajdani dájcsok milyen gyakran váltottak fehérneműt, de abban biztos vagyok, hogy évente legalább egyszer. Hiteles feljegyzések tanúsítják, a dájcsok Jézus feltámadásának ünnepére tiszta ruhát vettek. Jó, lehet hogy nem mindenki engedhette meg magának ezt luxust minden évben, de hát azok a szerencsétlen kódisok, akiknek erre sem telik, nem mérvadóak. S az is biztos, hogy egyes dájcs előkelőségek ennél gyakrabban váltottak ruhát. Például hetedik (piperkőc) Henrik von Badenberger hercegről feljegyezték, hogy havonta egyszer megmosdott, s tetőtől talpig tiszta ruhába öltözött.

A pápa elismerte az új királyt, ő is belegondolt az esetleges következményekre. A hungarok nagy meglepetésére a dájcs császár is szinte postafordultával üdvözölte a királyt. Tudta ő, hogy hamarosan eljön az ő ideje. S igaza lett. Az elkövetkező években Szundi leszármazottjai úgy marakodtak a koronán, mint éhes sakálok az oroszlán által hátrahagyott koncon. De ezt inkább visszavonom, mért bántanám meg szegény sakálokat. Apa félt a fiától, a testvérek gyanakodva figyelték egymást. Nagybácsi és unokaöcs úgy tekintettek egymásra, mint potenciális gyilkosra. S közben kedvesen mosolyogtak egymásra. Szóval tombolt a családi szeretet. De ez már más mese.