Megvolt életem első Cure-koncertje! Ahol „természetesen” sz*rrá áztam… De nem bántam meg, tetszett a koncert – bár nem minden! Elgondolkodtam, hogy vajon utoljára láttam a fiúkat? Remélem nem!
Valami hihetetlen véletlen szerencsének köszönhetően részese lehettem a Mission és a Cure sajtótájékoztatójának. A Mission énekese nagyon nagy arc, végig poénkodott – annak a pár embernek, aki ott volt. Robert viszont 50 percet késett!!! Sokan nem várták meg, pedig dugig volt a sátor… Végül megérkezett: felkészítettem magam egy szétcsúszott alkoholista látványára, ehhez képest kifejezetten jól nézett ki, kipihentnek tűnt, kedvesen és részletesen (igaz sablonosan) válaszolt a sokszor bugyuta kérdésekre. Volt egy nagyon kedves grimasza, amit kétszer is bevetett, nevetésre késztetve ezzel a sajtó munkatársait…Szóval kellemes csalódás volt!

Aztán a koncert… Simán, minden „trükk” nélkül felsétáltak a színpadra, Robert köszöntött minket: „Hello”, majd belecsaptak az első dalba…
Out Of This World: Mindjárt az egyik kedvencem a nyitószám! Nem egy nagyon lendületes nyitány, de nagyon szeretem a dal hangulatát… Pontos, szép ütemek, az együttes is kitett magáért!
Watching Me Fall:Várható volt, hogy ez a 11 perces alkotás lesz a folytatás, aminek nem örültem túlzottan. Úgy érzem, hogy ez a dal nem tartozik a koncertszámok közé… Itt vettem észre először, hogy a dalok összeválogatásában mintha fő koncepció lenne, hogy minél hosszabbak legyenek és minél több gitárszóló legyen bennük… Én, akit nem lehet feltétlenül a hosszú gitárszólók legfőbb barátjának nevezni, ez nem nagyon tetszett… Jellemző, hogy a szám végénél azok, akikkel bent voltam a sűrűben, és csak érdeklődés szintjén nézték meg a Cure-t, ennél a számnál kimentek és nem is jöttek vissza többé…
Want: Nagy-nagy kedvencem!!! Nagyon bejött most is, bár szerintem nem igazán sikerült visszaadni az albumhangulatot. Egy picit szétcsúszottnak tűnt nekem ez a dal…
Plainsong: Az első nagy sikítozás a közönség soraiban!!! Ezt a gyönyörű dalt kár lett volna kihagyni, bár amikor az Out Of This World volt a nyitány, akkor aggódtam, hogy kimarad ez a dal… Szerencsére nem! Ragyogó alkotás, Robert pedig megszeppent kisfiút játszott alatta, amikor éppen nem volt szövege (tehát szinte az egész dal alatt). Vicces volt – a dal pedig gyönyörű!
Open: Az első igazán pörgős szám! Az eső is itt kezdett rá igazán… Jót ugráltam a dalra, örültem, hogy eljátszák. Magam körül viszont nagyobb tombolásra számítottam!
Trust: Kicsit meglepődtem ezen a dalon, bár már lehetett látni a setlistben. Ezzel a dallal egyetlen probléma volt, hogy az eső zuhogott, ami ellen csak intenzív ugrálással lehet védekezni, de ez ennél a dalnál kizárt. Szóval bevallom, vártam már a végét…
The Kiss: Talán a legkevésbé ez a dal jött be: amúgy sem szeretem, de most legalább 10 percesre nyújtották. És azok a gitárszólók… És az eső esik…
Shake Dog Shake: Ez az! Visszatér a régi hangulat – wake up in the dark! A közönség vevő rá, jót tombol. Feltűnően sokkal többen tudják a 85 előtti dalok szövegét, mint az azutániakat! Remek dal! Gondolkodtam, hogy vajon végigmennek az összes album nyitószámán?
From The Edge To The Deep Green Sea: Vissza a Wish-hangulatba…ami ezúttal talán nem is annyira tér el a Shake Dog Shake hangulatától! Egyik kedvenc Cure-számomat szerintem nem feltétlenül koncertekre találták ki, de nagyon jót ugráltam rá!
End: Egy újabb gitárszólókkal tömött szám… Robert vicces refrénjével: „Stop loving me… loving me… I am none of these things…”
Siamese Twins: Csilingelős kezdés után vissza a Pornography-hangulatba! A közönség jól hallhatóan örül ennek… Ráadásul az egyik legjobb szám ez az albumról szerintem!
One Hundred Years: Hú, ez de kellett!!! Megkockáztatom, hogy – talán a Shake Dog Shake mellett – erre volt a főprogramban a legnagyobb tombolás! Nagyon jó szám, pörög, kemény, igazi Cure! És egy újabb album-nyitószám…
39: Sejtettem, hogy enélkül nincs koncert… Bár a közönség meglepően örült neki, és nekem is jobban bejött, mint bármikor, amikor hallgatom… Természetesen gitárszólók forever…
Bloodflowers: A „papírforma-zárószám”. Robert újfajta szöveggel lepett meg minket, bár abban nem vagyok biztos, hogy a „flowers” előbb „dead”, és csak aztán „fade”… Itt mintha Robert egy kicsit szétcsúszott volna, fogta a fejét, a fülét, és nem lepődtem volna meg, ha már nem jönnek vissza ráadásokat adni. Aztán szerencsére tévedtem…

3 Imaginary Boys: Végre egy rövid szám!!! És elő is hozza az első album kellemes hangulatát… Remek dal, a közönség vevő rá és egy jót tombol…
M: A Seventeen Seconds egyik kevésbé borult pillanata ez a dal, ami alatt elgondolkodtam, hogy mióta is vannak már a reflektorfényben az együttes tagjai, és hogy milyen régi is a szám (mivel ilyesmiken volt időm filózni, sejthetitek, hogy ez a szám nem feltétlenül a favoritom…)
Play For Today: Újabb Seventeen Seconds dal! Egy picit többet vártam a közönségtől: a jellegzetes „Paris”-os éneklésre számítottam, ehhez képest semmi nem volt… Vagy legalábbis nem olyan hangosan, hogy azt én is halljam!
Forest: Hát a Cure ezt is megcsinálja… Az első ráadás utolsó száma az első kislemez a programban!!! Hihetetlen, erre is csak a Cure képes… Ez a dal nem nagy kedvencem, de most nagyon bejött!!! Kemény dob, pörgős ritmus, és a végén az „again and again and again…” résznél óriási tombolás! Külön brilliáns a szám lezárása… aki ott volt, tudja, mire gondolok, most így nem tudom igazán lefesteni, mire is gondolok…”

Lovesong: És a második ráadás: innentől slágerparádé… És ha megköveztek is érte, ideírom: VÉGRE!!!! Elég volt a depresszióból, a tízperces gitárnyúzásokból, a végére kellenek slágerek, és kell a könnyedebb, barátságosabb Cure-feeling… Félre ne értsetek, én is nagyon szeretem mondjuk az Out Of This World-öt, a From The Edge-t, vagy a Plainsongot, de most már jólestek a kis ugrálós, kellemes dalok… főleg, hogy én jobban is szeretem a Cure vidámabbik, mint a sötétebbik oldalát…
Inbetween Days: Ez az!!! Óriási ugrálás kezdődik. Mintha a közönség is úgy gondolná, ahogy én az előző bekezdésben… Vagy én látom rosszul? Robert is végre mosolyog, nem olyan szenvelgő az arca… Az együttes többi tagja nagyon morózus végig… A közönség pedig boldogan énekel: „go on, go on, just walk away…” És 82-től kezdve a Let´s Go To Bed kivételével felhangzott már minden album nyitószáma! Ez sem akármilyen setlist…
Just Like Heaven: Újabb kedves sláger, amire megintcsak nagy a tombolás! Nagyon bejött Robert refrénje: „You you you – soft and only – you you you – lost and lonely…” És ez a dal átfolyik a zárószámba…
Boys Don´t Cry: Jól tudom, hogy még nem is játszották ezen a turnén? Hát most nagyon jól esett!!! Óriási tombolás, talán most a legnagyobb! Robert mosolyog… kitűnő zárás! „Thank You!” – búcsúzik…