Valami más
Eszenyi Enikő – Szabó G. László
Igyime PRÁGA
A főiskolán Horvai István és Kapás Dezső voltak a mestereim. Bizonyos értelemben jobban ismernek, mint a szüleim, hiszen éveken keresztül napi négy órán át figyelték a mozgásomat, reakcióimat, viselkedésemet. (De én is az övékét!)
Sajnos Dezső már nincs velünk. Mindenkinek nagyon hiányzik.
Ha Pista bácsi jött be a próbára, vagy ha rendezett, tőle annyira féltem, hogy nem tudtam beszélni. Úgy éreztem, átlát rajtam, mintha röntgenszeme lenne, teljesen átlátszóvá váltam előtte, és a szorongástól tényleg hülyeségeket csináltam. Ennek ellenére vele szemben lázadoztam. Egy darab próbája előtt, még nyáron felhívott a lakására, hogy megmutassa a díszletet. Mikor megláttam, azt hittem, megbolondulok. Szörnyű volt. Hosszan hallgattam, aztán nem bírtam tovább és kijelentettem, hogy ez ízléstelen és csúnya. Azt hittem, ideges lesz, és már meg is bántam, hogy átléptem azt a bizonyos határt. De ő nyugodtan rám emelte átható tekintetét (férfiasabb volt, mint… nincs jelző), és mosolyogva azt mondta: – Majd ez ellen lázadsz! – És kész. Nincs apelláta. Áhá! A szerep a lázadásról szól! Egy férjes asszony beleszeret a fiatal tanítóba. A helyzete már elviselhetetlen, ki akar törni, lázad. És ha majd mindez nem megy, nem kell kétségbe esni, segít a díszlet. Ez a szörnyűség! De már nem szóltam, nem mertem. Elment az egésztől a kedvem. Pedig igaza volt! Segített. Az utolsó jelenetben Szervét Tibor (a férj) alig tudott leszedni a díszletről. Fájdalmamban, mivel szerelmem, a tanító (Alföldi Robi) elment, úgy markoltam meg a léceket, hogy recsegve törtek el erős szorításomtól. Tiszta szívemből gyűlöltem azt a díszletet. Annyira mást képzeltem el, hogy soha nem tudtam a saját ideámtól megszabadulni. Istenem, milyen gyerekes nagyképűség volt bennem! Azóta is fáj, hogy megbántottam a Tanár Urat.
