Szikora János rendező ezelőtt huszonöt évvel üstökösként tűnt föl a magyar színházi élet képzeletbeli egén. Egészen pontosan Pécsett. Az Óriáscsecsemő premierje után azt írták a fővárosi lapok, hogy annyi ötlettel sziporkázik, amennyivel más egy egész pályát kitölt. Szép hosszú csóvát húzott maga után: hol zajos sikereket, hol pedig botrányokat kavart. Az ország szinte valamennyi színházában megfordult rendezőként vagy igazgatóként. Feltűnő, hogy míg igényes előadásai különleges színházi csemegének számítottak, a színházvezetői székből mindenhonnan viharosan távozott. Most a fővárosban készül premierre, az Új Színházban február 26-án mutatják be Csiky Gergely Ingyenélők című darabját.

– A kérdés persze naiv, de azért érdekel: hogyan kerülhet ez a dráma ma egy magyar színház repertoárjába?

– Mert a középpontjában egy ártatlan, magatehetetlen lány áll, akit a környezete gátlástalanul kiárusít – a szó szoros értelmében, tehát azért, hogy pénzhez jusson. A világábrázolásból az sugárzik, hogy az egzisztencia, a látszat fenntartásáért az emberek minden immorális cselekedetre képesek. A dráma tele van olyan emberekkel, akik lecsúsztak a társadalmi ranglétra felsőbb fokairól, és egyetlen törekvésük, hogy a kisstílű vegetációból valahogyan kikerüljenek. Ezért svindliznek, hazudnak. Az Ingyenélők női főszerepét Bánsági Ildikó alakítja – Márkus Emília volt ebben a színész nagyasszony -, aki hazudja a hősi múltat, egy, az 1848-as forradalomban vértanú halált halt ezredest, akinek kitalált meséjével csal ki pénzt az emberektől. Fogadott lányát Kecskés Karina játssza, barátjukat, a lecsúszott ügyvédet Szilágyi Tibor, az eredetileg birkatenyésztő pesti “urat” Bubik István. Van a darabban egy különös, sátáni figura, őt László Zsolt alakítja, de a mű még számtalan kiváló epizódszerepet kínál a társulatnak.

...

– Rendezőként ma is azzal a szándékkal nyúl egy új darabhoz, amiért eredendően színházba járnak az emberek, hogy katarzist éljenek át, azt a felkavaró üzenetet kapják, hogy változtasd meg az életed?

– E hit, belső parancs nélkül nem lehet színházat csinálni. Enélkül értéktelen, érdektelen a színház és csak erőlködés. Fontos jelzés, hogy ma Magyarországon sikeres minden előadás. Szinte mindenütt teltház van, és ebből arra kell következtetni, hogy az emberek szeretik, akarják a színházat. Valószínűleg azért, mert a televízió, a kereskedelmi tévék sok mocska után újból él az emberekben az éhség a közvetlen, személyes élmény iránt. Amit a tévé kínál, az konzerv, még ha rá is írják: művészet. A színház pedig olyan konyha, ahol nem konzervből főznek. Mi, színházi emberek persze tudjuk, hogy ez nem mindig van így, de a rendezőnek éppen az a dolga, hogy ne engedjen az olcsó kísértésnek.

– Lehet, hogy ezért nincsen státusban egyetlen színháznál sem?

– Nem tudom.

– Vagy azért, mert a színházakban is alkalmi team-ek “gyártanak” egy-egy produkciót, mint az az iparban már megszokott?

– Óriási kérdés, hogy miben hiszünk? Az alkotó közösségekben vagy a produkciókban? A szakma ebben megosztott. Én a régi, konzervatív táborhoz tartozom, akik azt mondják, hogy a színházi lét csak együttesekben képzelhető el. Az egy produkcióra összeállt társaságok ugyanis nem hordozzák a permanens fejlődés lehetőségét. A jó színházban emberek hatnak egymásra, építkeznek egymásból éveken keresztül, és ennek az eredménye a jó előadás. Az alkotó közösségben hiszek, akiket nem egy produkció, hanem egy közös világszemlélet, nyelv köt össze. Közösen beszélni egy nyelvet – ez nagyobb feladat, mint létrehozni egy jó előadást. Talán ezért nincs állásom.