Semmit sem változtattak meg olyan gyakran,
mint a megváltoztathatatlan múltat.
ismeretlen frank krónikás

HUNGAROK TÖRTÉNETE

Hol volt hol nem volt, az Óperencián és az üveghegyen sem túl, talán nem is olyan nagyon messze, volt egyszer egy kis ország, amelyet a Hungária együttesről neveztek el. Vagy talán fordítva történt?
Szóval volt, azaz tulajdon képen most is megvan, de így még sem kezdhettem a mesémet, egy kis ország, amit Hungáriának neveznek. Ez a kis ország nem volt ám mindig ilyen kicsi. Valaha büszkén viselte a "MAGNA HUNGÁRIA" nevet. De egy viharos éjszakán a három nemről elnevezett Frankhoni kastélyban elvesztették még a magnájukat is, így csak Hungária lett belőle. még jó, hogy nem hungária ( csupa kis betűvel, mint nemecsek ). Igaz a pech sorozat hamarabb kezdődött, talán akkor, amikor rossz lóra tettek, poroszlóra. Poroszló tulajdonképpen egy szép település a Tisza tó partján, de a politikában nem mindig nyerő tipp. Most sem bírta hosszú távon a küzdelmet. Vilmos, a zsokéja, fel is adta a versenyt az ötödik körben. Ezt tán még kiheverte volna az ország. de utána olyan rosszul játszották meg az amúgy sem túl jó lapjaikat, hogy a szomszéd országok dörzsölt sipistái röhögve elnyertek mindent. Még a vesztésre álló szomszéd sógor is nyert tőlük, igaz mástól se. Bár a sógortól visszaszerezték a nyereménye egy részét egy soproni kiskocsmában kitört verekedés során.

Azért van amiben most is nagyok a hungarok:
- A múlt dicsőségén való merengésben
- a múlt sérelmein való kesergésben,
- széthúzásban, torzsalkodásban.
- de különösen a felelőség áthárításában.
Már Rudabányai Samu is az elmúlt 40 ezer évet és a barlangi medvét tette felelőssé a rossz barlanghelyzetért s a barlangok elhanyagolt műszaki állapotáért. Azt el kell ismerni, hogy tényleg sok csapás érte a hungarokat.
Volt tatárdúlás - törökdúlás - felszabadúlás - rendszerváltás - privatizáció - simicskázás - tocsikolás - napnyugati hatalmak segítsége - NATO tagság - itakdáse.

Sokakat foglalkoztatott a hungarok eredete, s rokonságuk keresése. Hungar és külföldi hivatásos és műkedvelő őskutatók a legkülönbözőbb ősöket, rokonokat találták. Szóba kerültek közeli és távoli népek, bibliai szereplők; Szkíták (szittyák), türkök, perzsák, kaukázusi népek, hunok, avarok, japánok és sumérok, de találtak rokon népet Szudánban is (igaz egy kissé túlexponáltakat). Egyes kritikus értékelők kissé gúnyosan azt állítják, talán nincs is olyan nép, aki ne lenne közeli rokonuk, legalább is az őskutatók szerint.
Határozottan állítom, hogy ez azért erős túlzás. Legjobb tudomásom szerint, s elég alaposan utána néztem, eddig sem a pigmeusokkal, sem az ausztrál őslakosokkal, sem az Aku atu szigeti kaníbálokkal nem mutatták ki a hungarok rokonságát. S valószínűleg több ellenpéldát is találnánk, ha nagyon keresnénk.
Az őskeresés kissé alábbhagyott, amikor nyelvészek bebizonyították, hogy a hungarok, a fingugroktól származnak. Ezt akár el is hihetjük, bár nyelvészeti elemzés alapján az is bizonyítható, hogy a jamaikaiak az angolok leszármazottjai.
Igaz eleinte kissé csalódottak voltak a hungarok, kevésbé szagos rokonságot akartak, de a többségük lassan beletörődött.

Írásos emlék nem igen maradt fel a hungarok őstörténetéről. de a korai hungar krónikák közvetítésével fenn maradtak ősi regék.
Szó esik bennük holmi Fejérlófijáról meg valami csodaszarvasról ( nem összetévesztendő a csodaszar vassal, a hungar ipar közismert termékével ), s még sok egyéb zavaros dologról.
De ezek hitelessége erősen kétséges. A regék egy része ugyan valódi eseményeken alapult, de a sok átjátszás miatt erősen torzultak. Más részüket a regősök találták ki, (vagy plagizálták más népek regéiből ). S egy részüket a hajdani PR menedzserek terjesztették.
De ezt sokkal szebben írta meg a nagy hungar költő:

Száll a madár ágról ágra,
száll az ének szájról szájra,
itt elhagynak, ott meg csalnak,
új történelmet faragnak.

részlet Golden János "A krónikás" című balladájából.

A hungarok első királya Szundi volt. Itt eltekintek attól a széles körben elterjedt tudatos történelemhamisítástól, mely szerint Stephan Rex az első hungar király. Egyébként Szundi származása is megér egy misét, akarom mondani mesét. Egy előkelő származású ( állítólag Csaba királyfinak, Atilla legkisebb fiának leszármazottja ) sztyeppei nemzetségfő hajadon leánya egészséges fiú gyereket hozott a világra. Megesik az ilyen, s a tablettákat sem fedezték még fel. Csak kissé veszélyes volt ez hajdanán ( no nem a gyerekágyi lázra gondolok, azt még nem találták fel az orvosok). De Emesét sem kellett ám félteni, vagány egy csaj volt. Ki is talált gyorsan egy mesét, holmi Turul nevű jómadárról, meg egy csodálatos álomról, mely szerint fiából király lesz, s nagy királyok származnak majdan az ágyékából. Hogy szülei kételkedtek-e, azt nem tudom, de az biztos, hogy nem mutatták ki. Ők sem ma léptek le a falvédőről. El is nevezték a fiút Ádámházi Szundinak.
- Ja, hogy Ádám még meg sem született, s azt sem tudták a házról, hogy mi fán terem, mivel csak a jurtát ismerték. Na jó, akkor egyszerűen csak Szundinak nevezték. Miután meggyászolták a kételkedőket, mindenki elhitte azt amit hinni kellett. Lassan a kedélyek is megnyugodtak.

A Kis Szundi már az óvodában rájött, hogy nem tud szabadulni kétes származásának hírétől. Ezért állandóan hangoztatta előkelő származását, s azt, hogy király lesz belőle, a többit még nem igazán értette. Mivel a kételkedőket és a gúnyolódókat alaposan elverte, társai hittek neki.
Felcseperedve még az apjánál is jobb fegyverforgató lett. Egy idő után nemhogy kételkedni nem mertek a szavában, de a jelenlétében még mosolyogni sem. Mikor betöltötte a huszonötödik évet, elhatározta, hogy valamit tenni kell, mert így soha sem teljesedik be az álom. Meghívta hát a környező nemzetségek fejeit. Ugyan a távolabb lakó nemzetségfők egy része hangoztatta, hogy csak kíváncsiságból megy el, esetleg azt, hogy éppen arra van dolga, de egy sem mert otthon maradni. Szundi nem sokat lacafacázott. Bejelentette, hogy mától ő a király, s ők egy új nép, a hungarok népe. Egyeseknek voltak ugyan kétségei, de reflexek jól működtek, egyikük sem mert hangot adni kételyének. Így lett a hungarok királya Szundi.

Szundi bölcsen és kemény kézzel vezette népét, ha nem is szerették, de félték és tisztelték. Akkoriban ez volt fontos. Hamar felismerte, hogy ősei nem a legjobb helyen telepedtek le, nagyon huzatos a vidék. S nem csak a szél, de az ellenség is szabadon mozog. A kalandozások során ki is nézett egy hegyekkel körülvett, jól védhető területet. Voltak vadban gazdag erdői, halban gazdag vizei, hegy-völgyet benne lelt, s legelőin a fű kövér. Ritkán lakott volt, s lakói szervezetlenek és gyengék. Mint ahogy a honfoglalók kézikönyve leírja az ideális területet. El is határozta, hogy alkalmas időben honfoglal. De ember tervez, sors végez. Szundi nem tudta terveit kivitelezni.
Egy súlyos külpolitikai tévedés után, elsőszülött fia Ádám, a nemzettség tekintélyes férfiúinak támogatásával, meggyőzte apját, hogy ideje nyugalomba vonulni. A meggyőzést az apját és a királyát megillető teljes tiszteletadással, és a fősámán által megáldott áldozati kőkéssel végezte. Kedves olvasóim talán elítélik Ádám viselkedését, ne tegyék, nincs igazuk. Más idők, más szokások.

A sztyeppei népek istenként tisztelték királyaikat ( ezért hívják ezt az államformát szakrális királyságnak). S egy isteni királlyal szemben joggal támasztottak némi követelményt. A királynak erősnek, egészségesnek, s főleg tévedhetetlennek kellett lennie. S ha nem felelt meg a követelményeknek? Ez bizony súlyos ellentmondást jelentett. Mivel a dialektikát nem ismerték, csak egy módon tudták ezt az ellentmondást feloldani, ezt a történészek rituális emberölésnek nevezik. Ez a feladat a szűk rokonságra hárult, gyakran a potenciális örökösre.

Szundi temetése közel sem járt olyan nagy felhajtással, mint illett volna. Szó sem volt holmi hármas koporsóról, folyó eltereléséről, meg hasonlókról. Mondhatnánk azt is, hogy sietve elkaparták. De ez érhető, mert Ádámnak fontosabb dolga is volt, mint egy dísztemetés. Azért az illendőség kedvéért lenyilaztak a sírhanton néhány kevésbé népszerű minisztert, pár osztályon felüli harci paripát és nőt, s pár szolgát. A lovakat ugyan sajnálta Ádám, de szokásokat ő sem kerülhette meg. Gyorsan egy még éppen elfogadható méretű kunhalmot hordtak össze, majd mindenki sietett a dolgára. Ne higgye senki, hogy Ádám szívtelen volt, de tényleg fontos teendői voltak. A népet kellett megmenteni, s az élők azért mégis csak fontosabbak. Bár ez akkoriban meglehetősen reformer gondolatnak számított.

Elég elkeserítő volt ekkor a hungarok helyzete. Mert a nemzetközi helyzet fokozódott. Két oldalról is ádáz, s nem minden ok nélkül bosszúra szomjazó ellenség tört rájuk. S az A1 kategóriájú harcosok zöme még nem tért meg az épen esedékes nyugati beszerző túráról, bár a hírek szerint már nem jártak messze. Ádám sem volt rosszabb vezető mint az apja, egészen jól megszervezte a kiürítést. A nyájakat és a csordákat majdnem teljes egészében, sőt az asszonyok, gyerekek és az ingóságok többségét is sikerült megmentenie. Utóvédharcokat folytatva vonultak vissza, s indultak el a hazatérő főerők elé. Harcosokban alig szenvedtek veszteséget, s ez a fő. Hiszen asszony, állatállomány, gyerek, ingóság pótolható veszteség, de tapasztalt, képzett harcosok nem teremnek minden bokorban.

A kiszemelt új hazában találkoztak a gazdag zsákmánnyal hazatérő beszerzőkkel. A hazatérők egyebek mellett bőven hoztak magukkal fiatal rabnőket is, a veszteségek pótlása ezzel nagyjából rendeződött. A honfoglalás így tulajdonképpen meg is oldódott. Ha belegondolok, hogy királyi tekintély ide vagy oda, mennyi ellenállást kellett volna leküzdeni, míg a nép felkerekedik, lehet hogy a veszteségek nem is voltak olyan feleslegesek Természetesen a helyi lakosokat nem világosították fel arról, hogy a honfoglalás nem volt teljesen önkéntes, hiszen ez rombolta volna új uraik tekintélyét, de azért sejtetek valamit. De ők is tudták, hogy hallgatni arany. S ne szólj szám, nem csapják le a fejem. A helybéli előkelők egy részét megölték, egy részét vagyonából kiforgatva szolgává tették, de igen jelentős részük beolvadt az új elitbe. Szóval minden csendesen, békésen folyt le, ahogy a honfoglalók kézikönyve is tanácsolja.

Frankhon, Csehszlovákia és Görögország kérésére összeült a Biztonsági Tanács. Hosszas alkudozás után hoztak egy semmit sem érő határozatot, mely elítéli az agressziót, de ez szokás szerint senkit sem zavart. A HUNFOR felállítására tett javaslat csúnyán megbukott. A frankok és az angolok támogatták. Az amerikaiak szokás szerint tartózkodtak, nem tudtak állást foglalni ebben a fontos kérdésben, igaz másban sem, hiszen még fel sem fedezték őket. A kínaiak és oroszok természetesen megvétózták a tervezetet. A kínaiak szolidárisak voltak a messzire került távoli rokon Ázsiából származó néppel (a helyben maradottakat kevésbé szerették), az oroszok örültek, hogy a kellemetlen szomszéd messzebbre költözött. Később ugyan belátták, hogy nem is volt olyan rossz a hungar szomszédság, de ez beletelt vagy két és fél évszázadba. A hungar kérdés ugyan még sokáig napirenden maradt az ENSZ-ben, de semmi érdemi döntés nem született.

A hungarok nem igazán tudtak beilleszkedni az új környezetbe, igaz nem is igen akartak. Úgy éltek, ahogy eddig megszokták. Legeltettek, vadászgattak, halászgattak, kicsit a földet is művelgették. De ez nem elégítette ki a kissé még forró vérmérsékletüket. Mivel ellenség egyelőre nem jött házhoz, s egyébként is fogytában voltak az import árúnak, rákaptak a kalandozásra. Hogy őszinték legyünk ez az életvitel nem igazán nyerte el a megállapodottabb európai népek tetszését. Amíg másokat tiszteltek meg a hungarok látogatásukkal, addig még csak-csak elnézték valahogy a dolgot, de hamarosan egyre többen foglalták imáikba a hungarok nevét: „A hungarok nyilaitól ments meg Uram minket!” Tulajdonképpen ezek a kalandozások nem voltak olyan spontán akciók, mint manapság sokan gondolnák. Jól elő voltak készítve. Az ilyen kalandozásokat igen alapos diplomáciai és logisztikai elkészítés előzte meg. S igazat szólva a hungarokat elitélő nyugati népek sem voltak teljesen ártatlanok benne, hiszen a kalandozások általában helyi kezdeményezésre és támogatással játszódtak le. Gyakran keresték fel a hungar előkelőségeket s a királyt gazdag ajándékokat hozó titkos küldöttségek, akik a hungarok figyelmébe ajánlották szomszédaik gazdag földjeit, városait, s felajánlották technikai segítségüket és további ajándékokat is. Azt el kell ismerni, hogy ha a hungarok megállapodtak, tartották a szavukat. S nem csak az alkalmi szövetségesük területét kímélték, de általában a felvonulási területen sem tettek nagy kárt, ezt aztán bepótolták a cél területen. Ezen taktikájuknak köszönhetően szinte akadály és harc nélkül jutottak el Európa bármely pontjára, ott kitombolták magukat, feltöltötték készleteiket, majd zsákmánnyal megrakodva hazatértek. A tranzit országok vámosai nem igen firtatták, mit visznek.

A Kalandozásokról mind hungar, mind külső forrásokban maradtak fel emlékek. Némely nyugati források sem nélkülözik a humoros elemeket. Igen megértő s humoros például a hungarok St Galleni szereplésének leírása. Persze nem mentesek a (más irányú) elfogultságoktól a hungarok krónikái sem. Feljegyezték egy Botosd nevű vitéz bizánci szereplését, aki állítólag hatalmas botjáról kapta nevét. Botjával akkorát vágott a bizánci város kapura, hogy az betört (tévednek hölgyeim, nem arra a botra gondoltam). Állítólag azért volt olyan dühös, mert az előzőkben vázolt magasabb politika miatt betiltották a szabad beszerzést. Legyünk őszinték, ugyan a bizánci bazárban kapható termékek ellen ma is gyakori a jogos panasz, de a vár és városkapuk kiemelt biztonsági besorolást kaptak hajdanán, a MEO-sok alaposan megvizsgálták, olyan könnyen azért nem törtek be. Egyezzünk ki abban, hogy több tenyérnyi területen lepattogzott a festék.

A kalandozások sikereiben nagy szerepet játszott a hungarok katonai szervezettsége, harcmodora, híresen jó fegyverzete. Igaz ez nem az ő találmányuk, a szkíták találták fel, s azt vették át egymástól a pusztai népek. A sereg európai mértékkel mérve hihetetlenül mozgékony volt, több havi szárított élelmet vitt magával könnyedén minden harcos, ha szükség volt rá. Hogy a krónika egyhangúságát kissé megtörjem, s kedveskedjek női olvasóimnak is, ismertetnék két eredeti pusztai receptet. A konyha művészet iránt érzéketlen, illetve a kényesebb gyomrú olvasók hagyják ki a következő bekezdést.

Szárított hús altáji módra: A tartós fagyok beállta után levágják a szarvasmarha állomány nagy részét, úgysincs elég takarmány. A húst vékony szeletekre vágva, a nálunk is ismert kukorica góréhoz hasonló szárítókban fagyasztva szárítják. Az első tavaszi olvadáskor, miután a szeletek kiolvadtak, addig kloffolják, míg a hús szét nem foszlik. Az így kapott húsfoszlányokat, nagyjából megtisztított marhabélbe tömik, jól tömörítik. Nagyon fontos a belek megfelelő tisztítása, túl felületes tisztítás esetén a késztermék túlságosan erősen pikáns mellék ízt kap, s ezt nem mindenki szereti, túl alaposan tisztított bél estén, ahogy mongol mesterem, Ulan mondaná, se íze, se bűze, s ráadásul kellő kötőanyag híján a késztermék szilársága sem kielégítő. Az így megtöltött beleket visszateszik a szárítóba, az többször megfagy, majd újra kiolvad. közben teljesen elveszti maradék víztartalmát is. A jól elkészített termék akár évekig tárolható. Ma is előszeretettel állítják elő és fogyasztják mongol és burját nomád pásztorok. Nomadizáló pásztorokon kívül kínai és japán ínyencek is fogyasztják. Úgy válogatnak híres hús szárító mesterek különböző évjáratú termékeiben, mint mások a márkás borok közt. Ulan mester 1997-es évjárata a leghíresebb, de ne is próbálkozzon vele kedves olvasóm, úgysem sikerül szerezni. Bár állítólag a tokiói Három sárkány étteremnek van még egy minimális készlete, de azt előkelő törzsvendégeknek is, csak kivételes alkalmakkal szolgálják fel.
Altáji natúr húsleves: A szárított hús rudakból éles késsel kellő mennyiségű forgácsot faragva, azokat beáztatva, majd a hús megpuhulásáig főzve kapjuk a híres pusztai ételt az altáji natúr húslevest. Készítéséhez szentségtörés bármilyen fűszert vagy ízesítőt alkalmazni, mert az elveszi az eredeti, kissé pikáns ízét. A leves szép barnás sárga színű, tapasztalt ínyencek már a leves színéből megállapítják megfelelő volt-e a belek tisztítása.

E rövid gasztronómiai kitérő után, visszatérek a hungarokra. Harcmodorukban nagy szerepet játszottak a cselvetések, látszólagos pánik szerű menekülések megjátszása, stb. De ha sokszor sütik el, a legjobb poén is unalmassá válik. Lassanként kiismerték a hungarok trükkjeit, s kitapasztalták gyenge pontjaikat is. A napnyugati kisebb nagyobb hatalmasságok is rájöttek, hogy ugyan rövidtávon hasznos a hungar kártya kijátszása, de hosszú távon úgy járnak, mint az a két medvebocs, akik a rókára bízták a sajt elosztását. Hát szépen kiegyeztek egymással, s elhatározták, hogy egy látszat viszály ürügyén csapdába csalják a hungarokat. Hát nem volt egy fair play díjas ötlet.

Az Úr 955-dik esztendejében, a szokott módon titkos küldöttség kereste fel Fasz királyt és a hungar előkelőségeket. Minden a szokásos módon történt, osztogatták az ajándékokat és az ígéreteket. Előadták, hogy a burkusok hercegének némi vitája támadt a sógorával, s szeretné azt egy kicsit megtréfálni, ebben kérte a hungarok segítségét, persze nem ingyen. A hungarok Lél és Búcsú fejedelmek vezetésével indultak a kellemesnek ígérkező kalandra. Eleinte minden úgy ment, mint szokott. A Keleti Frankok birodalmának közepén voltak épen. Mivel pillanatnyilag semmi bajuk nem volt a frankokkal, különösebben nem készültek harcra. Mit sem sejtve vonulnak egy keskeny réten, egyszer csak Búcsú fejedelem észrevesz egy póznára erősített táblát. Búcsú nagyon okos ember volt, még a betűket is ismerte. Alig tíz perc alatt ki is betűzte a feliratot.
A - U -G -S - B - URG - 22 - K - M. Elsápadt s így szólt:
- Lél ecsém, tudod hol járunk?! Augsburg közelében!!!
Erre Lél is elsápadt, a betűket ugyan nem ismerte, de a történelmet jól beleverték a kemény fejébe a fejedelem képzőn.

Vágtatva jött az elővéd parancsnoka - Előttünk egy erős páncélos sereg zárja el az utat! Gyorsan rükvercbe kapcsoltak. Hamarosan szembe találkoztak egy másik páncélos csapattal. Ez nem igazán tetszett a hungaroknak. Nyílt mezőn ugyan szívesen eljátszadoztak a teknősökkel, no de így, szemtől szembe, egy szűk helyre beszorítva, ez nem túl jó játék. Próbáltak az erdőn át kitörni, igen ám, de az egyébként is túl sűrű erdőt megszállta a csatabárdokkal felfegyverzett gyalogság, a kullancs veszélyt akár már meg se említsük. Most már a történelemben kevésbé jártas egyszerű hungar harcosok is sejtették, ez nem az ő napjuk. A hungarok fegyverzete és trükkjei itt nem sokat érnek. Búcsú fejedelem felmérte a helyzetet. A tőréhez kapott, s egyetlen vágással elvágta a jobb kengyele szíját. Egy pillanatnyi késedelemmel Lél is követte a példát. A seregben szájról szájra terjedt a hír. Az idősebb harcosok helyeslőleg bólintottak, a tapasztalatlanabbak, akik eddig a szívük mélyén még reménykedtek, feladtak minden reményt, s felkészültek a halálra.

Tévedtek a napnyugati krónikások, amikor azt írták a pusztai népekről, hogy vad, harcias népek. Szelíd békeszerető emberek voltak. Ha csak tehették, elkerülték a háborút. Ha rajtuk múlt, csak a gyengébbeket és a védteleneket támadták meg. Azokat se ok nélkül. Csak ha szükségük volt a földjükre, állataikra, egyéb vagyonukra vagy rabszolgákra. Ha két erős pusztai nép közt ellentét tört ki, általában nem estek egymás torkának, mint a barbár napnyugati népek, hanem felmérték egymás erejét, elszántságát, az esetleges háború várható eredményét. S megegyeztek, vagy valamelyikük harc nélkül engedett. Ha kellett átengedték a földjüket az erősebbnek vagy elszántabbnak, s ők kerestek egy gyengébb vagy kevésbé elszánt ellenfelet maguknak. Ha valahol Belső Mongóliában egy harcias vezér tovább nyújtózott mint a legelője ért, hát az egész puszta egy kissé odébb költözött. Nem háborúztak olyan semmiség miatt, mint a szülőföld védelme. Ugyan kisebb összetűzések voltak, időnként elrabolták egymás asszonyait, méneseit és csordáit, de ez csak játék volt, ezt senki sem vette komolyan. A pusztai népek története menekülések története. A népvándorlás, s a Hunok Európai megjelenése is tulajdonképpen menekülés volt. Persze nem voltak gyávák a pusztaiak, ha a becsület úgy kívánta, vagy ha megszorították őket, úgy harcoltak, mint a sarokba szorított patkány. A mongol pusztáktól az európai sztyepékig ismert volt egy szokás. Ha egy sereg nehéz helyzetben elszánta magát a végsőkig tartó küzdelemre, a vezér vagy vezérek levágták egyik kengyelüket, ezzel is jelezve, hogy nem szándékoznak megfutamodni, bármi is történjen, kitartanak a halálukig. Egy tisztes pusztai harcosnak eszébe sem jutott volna foglyul ejteni egy félkengyeles vezért, hanem becsületes harcban megöli. De a barbár nyugatiak nem tisztelték a hagyományt, talán nem is ismerték, Ottó parancsa értelmében mindent elkövettek, hogy élve fogják el a vezéreket.
.
Ottó, a keleti frankok királya - akit ki tudja miért, akkoriban kezdtek el „dájcs” királynak nevezni - kegyes volt a foglyul ejtett hungar harcosokhoz, szabadon engedte őket. Igaz lecsapatta jobb kezüket és kitolatta a szemüket, de ez csak elővigyázatossági intézkedés volt, így akarta megóvni őket a visszaeséstől, ráadásul minden tizediknek még a fél szemét is meghagyatta, s megparancsolta, hogy ezeket a gyászvitézeket senki egy újjal se bántsa, térjenek békében haza. Ezzel is példát adott az igazi felebaráti szeretetből. Lél és Búcsú fejedelmekkel már kevésbé volt nagylelkű. Őket a statáriális bíróság kötél általi halálra ítélte. A kivégzést személyes jelenlétével is megtisztelte, s hogy jobban lásson, közvetlenül a bitófák előtt állíttatta fel a mobil trónusát. Lél fejedelem utolsó kívánságként azt a kegyet kérte a királytól, hogy utoljára játszhasson a vadászkürtjén. Mivel Ottó egyébként is szerette a vadászkürtöt, kegyeskedett teljesíteni a kérést. Lél szépen fújta a kürtjét, mindenki csak azt figyelte, közben feltűnés nélkül egyre közelebb húzódott a királyhoz. S egy váratlan mozdulattal fejbe vágta Ottót, de oly erősen, hogy a dájcs császár holtan fordult le a trónjáról. Legalábbis így éneklik a regősök, s írják a krónikások. Erre kivételesen tárgyi bizonyíték is van, Jazigbirinyben még ma is őrzik Lél kürtjét, s egy jól látható repedés is bizonyítja a császár halálát.
- Mi??? Hogy valami nem stimmel? Hogy csak király volt, s csak 962 léptették elő császárrá, s utána is boldogan élt, míg meg nem halt? - Szóval meg is halt, császár is volt, hogy a kürttel fejbe vágták, az biztos, különben mitől repedt volna meg kürt. Hát hol itt a probléma? Az pár év eltérés mit számít, ahhoz a több mint ezerhez képest. Minek a kákán is csomót keresni!

A vereség híre megérkezett a királyi táborba is. Eleinte nem igen hiték, de újabb és újabb hírvivők erősítették meg a rossz hírt. A végén már ki sem végezték a rossz hírek hozóit. A hungarok körében egyre nőt a nyugtalanság. Találgatták, hogy mivel váltották ki az égiek haragját, s félték az újabb csapást. És egyszer csak, ki tudja honnan, elterjedt a hír, Taknyos úr, a király nemzetségének egyik legelőkelőbb tagja, titokban összehívta a nemzettsége előkelőit. Bár a nép szerette és tisztelte a királyt, már életében felruházta a nagy előnévvel, most mégis mindenki fellélegzett. Mert tudták mit jelent ez. Tudta a király is. Tudta, hogy mielőtt a hold felkelne, ő átigazol Csaba királyfi csapatába. Elbúcsúzott hát kedvenc sólymaitól, feleségeitől, ágyasaitól, lovaitól és szolgáitól. Elővett a ládafiából egy furcsa, idegen szabású ruhát s felöltötte. Hivatta a sámánt. A sámánnál hosszan elbeszélgettek, hogy miről azt nem tudom, mert olyan nyelven beszéltek amit a táborban nem sokan értenek. A sámán végül elővett egy díszes aranykelyhet, szórt bele némi fehér port, majd egy bőrtömlőből borral feltöltötte. S megkérte a királyt, hogy holdkelte előtt fertályórával hajtsa fel az italt.

Sötét éj borul a királyi táborra, a csillagok szokatlanul fényesen ragyognak. A király jurtáját leghűségesebb emberei őrzik. Kihalt a tábor, de egyszerre csak egy sötét leplekbe burkolt menet tűnik fel a jurták közt, csak a szemük látszik ki. Egyikük egy szép harmadfű fehér lovat vezet. Odaérnek a király sátra elé. Az őrök nem vesznek észre semmit. Ez nem lehet! Hát süketek és vakok? Leveszik lepleiket. Fura öltözéket viselnek, mintha egyenesen Atilla ünnepi lakomájáról érkeztek volna. Talán kísértetek? De nem, az arcuk ismerős. Az ott, kezében kőkéssel, Taknyos úr, körötte rokonai, s kantárral kezében a sámán. Arcukon elszántság, szomorúság és .. igen, rettegés. Ezek valamire rosszra készülnek! S mi ez furcsa szag? Megvan, piff paff molyirtó spray bután hajtógázzal, (kíméli az ózonpajzsot). Taknyos úr és a sámán pár szót vált valami furcsa idegen nyelven. Az urak betérnek a jurtába, a ló és a sámán kint várakoznak. Halk tiszteletteljes beszéd, majd egy rövid sikoly. Kijönnek, Taknyos úr átadja a véres kést a sámánnak A jurta mögé kerülnek. Egy hangos puffanás, mintha egy nagy test esett volna el, majd csend. A sámánnak még mindig biztos a keze. A menet újból a bejárat elé ér. Hát azt a szép lovat meg hol hagyták? Felveszik lepleiket, s lassan eltűnnek a jurták közt. S ekkor felkel a hold. Közömbösen néz le a táborra, a király jurtájára, s az őrökre. Az őrök, mintha mi sem történt volna, őrzik a király álmát. De hát nem is történt semmi. Nem történhetett! Ki merné zavarni a szent király álmát?

Többen látták, hogy holdkelte után, első avagy Nagy Fasz király újra emelt fővel, büszkén végiglovagol a táboron, szélsebesen vágtat a pusztán, s rátér a hadak útjára. S látták, hogy a fehér táltos paripa lába nyomán szikrát hánynak a csillagok. A tudatlanok ugyan azt állították, hogy egy meteorraj érte el a föld légkörét, de ez halva született ötlet volt. Erre ők is rájöttek, de akkor már késő volt. A hosszadalmas jogi eljárás és az elmeorvosi vizsgálat mellőzésével rövid úton lekaszabolták őket.

A nemzetség egyhangú döntéssel Taknyos urat választotta királynak. Ki mert volna mást mondani? Első intézkedésével rendeleti úton betiltotta a nyugati túrizmust. Lélt hőssé nyilvánította, posztumusz megkapta a Hungarok Hőse kitüntetést. (Özvegyét és árváit a kedves rokonok kiforgatták vagyonukból, de ez senkit nem zavart az érintetteken kívül.) Búcsút gyáva árulónak nyilvánította, jelenlegi és jövőben születendő leszármazottjait örökös szolgaságra ítélte. S elrendelte a gyászvitézek megölését. Nehéz a nép és a regősök reagálását kiszámítani. A nép, ha csendben maradt is, de felháborodott a kemény ítéleten, Búcsú nagyon népszerű volt, s fájlalták a kék útlevelek bevonását is. Hamarosan szamizdat hősi énekek jelentek meg Vérbúcsúról, a tragikus sorsú hősről. S tábortüzeknél, ha túl sok kumisz fogyott, arról suttogtak, hogy Taknyos még halálában is féltékeny Búcsúra, nem is ok nélkül, tették hozzá a merészebbek. De ez nem sokat segített Búcsú szomorú sorsra jutott leszármazottjain.

Taknyos király uralkodása idején jött divatba a keresztelkedés, külföldi diplomáciai utakon a hungarok előkelői s kíséretük, a kedvezőbb szerződési feltételek és a keresztelési ajándék reményében, ünnepélyesen megkeresztelkedtek. Általában többször is, nem is volt valamire való diplomata az, aki legalább ötször meg nem keresztelkedett, hol keleti, hol nyugati rítus szerint. Keve úr volt a listavezető, 22 keresztelkedéssel. Igaz ezeket a keresztelkedéseket senki sem vette túl komolyan. Taknyos úr igen előnyösen házasította ki fiait és lányait, ő volt az első a hungar uralkodók közt, aki művészi szintre emelte a házassági diplomáciát, ezzel egyengetve elsőszülött fia hatalomhoz vezető útját. Taknyos újításai miatt nem volt túl népszerű. De némely újítása nagyon sikeres volt, s kihatott a távoli jövőre is. Egyik ilyen újítása volt, a keleti szláv uralkodóktól átvett druzsina. A druzsina névleg az uralkodó barátainak körét jelentette, gyakorlatilag egy a szegény szabad harcosokból toborzott több ezres reguláris hadsereget jelentett, ami bármikor bevethető volt az uralkodó parancsára. Többek közt ennek a druzsinának, s a potenciális jelöltek megmérgezésének köszönhető, hogy hatalmát simán át tudta örökíteni fiára, Gyeuzára. Talán meglepődnek kedves olvasóim, mért olyan nagy dolog, hogy a király fia örökli a hatalmat. De ez a hungaroknál egyáltalán nem volt természetes, sőt kivételnek számított.

Gyeuza zökkenő nélkül vette át az uralmat. Taknyos a hungar királyok közt szokatlan módon, természetes halállal fejezte be uralkodását, vagy ha mégse, hát akkor Gyeuza nagyon jól választotta meg a mérget. De hát volt kitől tanulnia. Folytatta apja politikáját. Továbbra sem engedélyezte a nyugati beszerző utakat, bár ezt a nép nem igazán értette meg, de igaza volt, alkalmazkodni kellett a megváltozott külpolitikai helyzethez. 973-ban tartós békét kötött a már meglehetősen vén I. Ottóval (tudjátok akit Lél a kürttel agyonütött). Mivel a hungar diplomaták ünnepélyes keresztelkedéseit már kissé unták, s némi kétely is felmerült, Gyeuza továbbfejlesztette a módszert, térítő papokat hívott be az országba. Maga is megkeresztelkedett, s ezt kissé komolyabban is vette, mint az eddig megkeresztelkedett hungar előkelőségek. A keresztségben Stephan vértanú után nevezték el. Hivatalos iratokon ezután Stephan Rexként szerepelt, pénzt is ilyen felirattal veretett, de ez a hungarokat nem zavarta, mert nem ismerték a betűket, s a Stephant fonetikusan Gyeuzának ejtették. A félreértések elkerülése végett nem ő az első (vagy sant) Stephanként ismert uralkodó, az az ő fia, aki igazság szerint a második Stephan lenne. Tudom ez egy kissé zavaros, de hát ez van, ha politika beleszól a história írásba. Hogy mindig? Lehet, de azért nem ennyire. Na jó, a félreértések elkerülése végett nevezzük a mi Stephanunkat 1/a Stephannak. Nem, ez nem jó, kissé furán hangzik, elvégre egy király mégsem házszám. Nevezzük akkor .... nulladik Stephannak, s hagyjuk meg az 1-es indexet a fiának.

Nulladik Stephan, bár nem adta fel ősei hitét, de az új hitét sem hanyagolta el, elég nagy úr vagyok ahhoz, hogy több istent is szolgáljak, hangoztatta. S a keresztény papok, ha nem is szívesen, de kiegyeztek a döntetlenben, főleg, hogy gazdag adományokat kaptak. A sámánok eleve nem voltak féltékenyek, őket nem zavarta, hogy a király, s egyre több hungar, a régi istenek és szellemek mellett mást is imád. A keleti népek egyébként sem ismerték a felekezeti gyűlöltséget, azt csak később tanulták el a civilizált keresztényektől, akkor is meglehetősen hiányosan. Több isten, nagyobb segítség, gondolták. Nem sejtették, hogy az idő ellenük dolgozik.
Nulladik Stephan király sikeresen adta el politikáját nyugaton, a dájcsok bevették a maszlagot. Bár terjengtek némi hírek a hungar király kissé ingatag hitéről, de hát az dobja az első követ, aki .... , elvégre emberek vagyunk mi is. Egyébként is, jobb egy felebarát, mint egy egészellenség, akarom mondani fele keresztény, mint egész pogány. S tudták, hogy az ifjabbik Stephan neveltetése jó kezekben van. Egyébként is, ők jobban ismerték a megtérés természetrajzát. Tudták, csak pár száz évet kell várni, és a hungarok csak nagy titokban fognak áldozni régi isteneiknek. Az a kis idő meg mit a számít az örökké valósághoz képest. Vagy vegyük a dájcsok példáját. Őseik pár száz éve, a sűrű erdők mélyén, hatalmas s öreg szent fák alatt áldoztak isteneiknek. S nem kell hozzá újabb ezer év, hogy a piacon vett kicsi s fiatal szent fákat állítsanak fel lakásukban, áldozati tüzek helyett gyertyákat és csillagszórókat gyújtsanak, s pénzt áldozzanak karácsonyi ajándékokra. S a szent fák korcs utódai alatt, az új isten szülinapját ünnepeljék, vagy már azt se.

Nulladik Stephan magához hivatta Keve urat, a legelismertebb hungar diplomatát. Keve úr tényleg jó diplomata volt, dörzsölt vén róka, ismerte jól a követjárás minden csínját-bínját. S jól ismerte, na jó, jobban ismerte, a napnyugati népek szokásait, mint a többi hungar kollégája. Csak hát kissé eljárt felette az idő, bizony megesett néha, hogy egy kiadós ebéd után, tárgyalás közben elnyomta a buzgóság. Na nem olyan nagy baj ez, a vén róka fél füllel, még álmában is követte a tárgyalás menetét.
A király megparancsolta Keve úrnak, hogy szerezzen a fiának egy előkelő dájcs hercegnőt, lehetőleg a császár közeli rokonát. Keve úr, mint nulladik Stephan követe, díszes kísérettel ki is utazott Regensburgba. Dájcs kollégái eleinte megrökönyödtek a kérése hallatán, de aztán belátták, nem is olyan rossz az ötlet. Elvégre hercegnőből felesleges készleteik vannak, s a létszámfeletti hercegnőket úgyis kénytelenek időnként nagytételben, akciós áron apácának adni. A hercegnő is jobban jár, jobb egy barbár asszonyának, mint krisztus menyasszonyának lenni, s a birodalom számára is ez az előnyösebb.

Már minden fontos kérdést megtárgyaltak, csak a boldog arra kiválasztása volt hátra. Na nyugodtan lazíthatok, semmi fontos nincs napirenden - gondolta Keve úr - Hát nem mindegy melyik kifakult hajú dájcs kócbabát választják? És ha nem szép? Hát ez a Stefi baja, nem az enyém. Bár nem nagy baj, hiszen ha letudja a kötelező gyakorlatot, a szabadon választottban kedvét lelheti. Van elég kívánatos kun, besenyő és bizánci rabnő a király ágyasházában, sőt dájcs is, ha arra van gusztusa. Egyébként sem panaszkodhat, az első felesége, Katerina polák hercegnő, igazán szép és kívánatos nő, akár még ágyasnak is megfelelne, nemhogy feleségnek. Addig-addig lazított Keve úr, míg el nem bóbiskolt. De azért figyelt ám, azaz inkább csak figyelgetett. Felfigyelt egy ismerős névre. Bajor Gizi, hát őt ismerem! Kezdő balerina, vagy színésznő, vagy valami hasonló. Egyszer randiztam is vele, de nem lett semmi a dologból, mert kiderült, hogy nincs kellő protekcióm a Jurta színházban. - Zzz.. - Hogy hercegnő és a császár keresztlánya? Valami nem stimmel, á biztos csak névrokonok. - Zzz.... - Az előbb meg valami csuhás beszélt. Valami olyasmit mondott, hogy Bajor Gizi nem lehet a hungar király fiáé, mert már menyasszony, valami Krisztus nevű úriember jegyezte el. - Zzz.... - Hogy a haragos öregisten menyköve vágna a hidrogénezett fejű csuhásba. A hungar király elsőszülött fia nem elég jó parti Bajor Gizinek, holmi her Krisztushoz meg hozzáadnák. - gondolta Keve úr. Kitört belőle a kuruc természet. Kidörzsölte szeméből a csipát, felpattant s rávágott az asztalra. A díszes de silány minőségű frank terméket nem erre méretezték, s megadta magát.
- Vagy Bajor Gizi lesz az ifjabb Stephan felesége, vagy vihetitek a szerződés tervezetet a szelektív hulladékgyűjtőbe! - üvöltötte. A dájcs urak furcsállották ezt a hirtelen indulat kitörést, de hát mit lehet várni egy keleti barbártól, fiatalkorában valószínűleg még ő is embervért ivott, mint a többi hungar.
- Meglehet oldani a problémát. - mondták - De így lehet. hogy kisebb lesz a hozomány.
- Tíz százalék! - mondta erre Keve úr.
- Hogy, hogy tíz százalék?
- Hát ha megkapom a különbözet tíz százalékát, rendben a dolog.
Megegyeztek 7,5%-ban, s az új hozományban.

Látszott her Vizesnyolcason, hogy valamit mondani akar, de nem tudta eldönteni, hogy beleszóljon-e a nagyok dolgába. Végül csak rászánta magát. - Van még itt egy kis tisztázandó probléma. Úgy tudom, hogy Stephan junior már házas, valami polák hercegnő a felesége. - Ez igaz, de hát elég gazdag több asszonyt eltartani, erővel is jól bírja, hát hol itt a probléma? - kérdezte Keve úr. A dájcs urak mosolyogtak a bajuszuk alatt a keleti barbár tudatlanságán, bár szívük mélyén egyetértettek vele. Mennyivel jobb volt az őseinknek! - gondolták. Elmagyarázták hát Keve úrnak, hogy náluk nyugaton - sajnos - az az új szokás, hogy egy férfinak, akármilyen gazdag és előkelő is, csak egy felesége lehet, emellett legfeljebb csak pár ágyast és szeretőt tarthat. - Hát fura egy szokás! - mondta erre Keve úr. - Nem lehetne kivételt tenni? - Amíg ez a kérdés nem rendeződik, szó sem lehet házasságról! - válaszolta határozottan a dájcs küldöttség vezetője.
Hát vakarhatta Keve úr a kopasz fejét. Az is baj ha hercegnő nélkül tér haza, a jutalékát is sajnálta, na de ilyen fontos kérdésben meghatalmazás nélkül kötelezettséget vállalni! Még jó, hogy a többi asszonyról nem tudnak!
Kemény tárgyalások után a jutalékát megemelték 8,5%-ra, a dájcsok ünnepélyesen megfogadták, ha a polákok és a hungarok közt komoly nézeteltérés támadna, segítenek a hungaroknak, s Keve úr is ünnepélyesen kötelezettséget vállalt nulladik Stephan nevében, hogy a felmerült problémát rendezik. Részletekre nem tért ki, a dájcsok sem kérdezték. Hát muszáj mindenről tudni?

Bajor Gizi szent fogadalmát sztornózták s elbocsátották a kolostorból. A díszes küldöttség, kiegészítve néhány vaskalapos dájcs lovaggal, s Addidasalbert püspökkel, mindjárt magával is vitte Bajor Gizit. Mire megérkeztek nulladik Stephan táborába, már megoldódott az a bizonyos kis probléma. Keve úrnak volt annyi esze, hogy a TNT gyorspostával elküldte beszámolóját királyának. Gondolta, hogy így van ideje a feltételek teljesítésére, s lehiggadnia, ha valami nem tetszene neki a szerződésben. De a király semmit sem kifogásolt, sőt kitüntette Keve urat kezdeményező készségéért. Később ugyan kitört a háború a polákokkal, de a dájcsok betartották az ígéretüket. Szívesen tették, nekik is érdekük volt a polákok megnevelése. Addidasalbert püspök összeadta a boldog(?) ifjú párt. Volt is heted hét országra szóló dínom-dánom, még a dájcs rabszolgák is nagy kanállal ettek.

Nuladik Stephan közben szép csendesen, lassú víz partot mos, alakítgatta az országot. Itt hatályon kívül helyezett egy törvényt, ott újat adott ki, megváltoztatta a szokásokat, új intézményeket hozott létre, s főleg hol békésen, hol kevésbé békésen terjesztette az új hitet. Ha a régi és az új hit hívei közt ellentétek merültek fel, a hatóságok szigorú de igazságtalan ítéleteikben, az új hiten lévőknek kedveztek. Panaszkodtak is a hungarok, lassan saját országukra sem ismernek rá. De a király erős volt, állandóan készenlétben tartott „barátai”, azaz zsoldosai gyorsan le csaptak, ha kellett. A régi rend hívei nagy erőt képviseltek, legalábbis elvben, de mire titokban mozgósították volna (s mi marad titokban a hungaroknál) a nemzetségi hadakat, addig a druzsina régen lecsap. S a régi hit is ellenük fordult, hiszen hitük szerint a király szent, ki merne szembe szállni a szent királlyal.

Kicsit dacoskodtak, főleg az országrésznyi területeken uralkodó fejedelmek egy része, igaz velük egyelőre kesztyűs kézzel bánt a király. A kisebb nemzetségfők s az egyszerű harcosok azt látták, hogy a régi hitet hangosan hirdető fejedelmek sorban cserben hagyják a bepalizottakat. A balhét a kisemberek viszik el, a fejedelmeknek meg semmi baja sem lesz. Tudta mit csinál a király, Bár Marxról és az osztályharcról nem hallott. Sikeresen szembe állította az uralkodó elitet, és a kis embereket. A fejedelmek más részét különalkukkal megnyerte, adományokkal, rokoni kapcsolatok kiépítésével, s a többi fejedelem rovására tett ígéretekkel. Ezek egy része kiszivárgott, de semmi baj, sőt tiszta haszon, ezzel is fokozta az ellentéteket.

Ha azt hiszed kedves olvasóm, hogy a király könnyű helyzetben volt, hát tévedsz. A király mozgástere is elég szűk volt. A király akarata szent, senki sem bírálhatta felül, mégsem tehette azt amit akart. Ha nem ismered a szakrális királyság politikai rendszerét nehéz ezt megérteni. A király szent, tehát mindent megtehet, de hát méltatlan hozzá, hogy mindenféle csip-csup ügyekkel foglalkozzon. Egyébként is a nemzetségek nagyfokú autonómiát élveztek, s nem illett abba beleszólni. Persze megtehette volna, de nem illett. A királynak korlátlan teljhatalma mellett is vigyáznia kellett, hogy ne feszítse túl a húrt. Mert a pusztaiak sem estek a fejükre, nem szerették ugyan a demokráciával járó hercehurcát, na de azt se, hogy egy korlátlan hatalommal rendelkező diktátor a fejükre nőjön. Igen, a király mindent megtehetett, senki sem korlátozta, egészen addig, míg le nem sújtott a kőkés. Persze csak akkor vetették - vethették - be ezt a végső eszközt, ha király alkalmatlanná vált az uralkodásra : beteg, öreg, túl sokáig uralkodott, téves döntést hozott, netalán elment az esze, vagy valami kudarc érte a népet, feltűnően rossz volt a termés vagy túl sok állat hullott el. Szó sem volt arról, hogy kicsinyes politikai, netán személyes ok szerepet játsszon ebben.

A döntés a sámánok és a királyt adó nemzetség előkelőinek a kezében volt. De nekik is vigyázniuk kellett, csak ha a nemzetségfők és a harcosok döntő többségének támogatását élvezték, akkor cselekedhettek. Hogy mi számított döntő többségnek? Hát az biztos, hogy nem ismerték a kétharmados szabályt, s nemcsak a mennyiség, a minőség is számított. De hogy ne kerülgessem a választ, döntő többséget az jelentette, ha a többség gond nélkül képes volt lekaszabolni a kisebbséget. Így vált a többségi vélemény, egyhangú véleménnyé. Persze mindenki vigyázott, hogy ne kerüljön fontos ügyben a döntő többséggel szemben kisebbségbe. Általában amikor a többség neki akart látni a kaszabolásnak, kiderült, hogy nincs kit, még tartózkodók sem voltak, pedig azokat valószínűleg életben hagyták volna.

Majd ha meghal a király, fogalmazódott meg sok hungar fejében a szentségtörő gondolat. S igazuk volt, ha meghal a király, minden megváltozik. Megszűnik a királyi tekintély nyomasztó ereje. A döntés a nemzetségek, elsősorban Szundi nemzetségének kezében van. S Kappan úr, a legtekintélyesebb királyi rokon, a hatalom várományosa, a régi rend híve. Akkor is őt választanák a nemzetségek, ha nem utálnák az új rendet, hát még így. Igaz a kisebbik Stephan még az apjánál rosszabb, de hát még kölyök, na ne röhögtessetek már ki, hogy ő lesz a király, legfeljebb csak Kappan úr után. Még a szél is elfújja, s erős kézzel kell ám az országot vigyázni!

De készült az elkerülhetetlenre a király, a fia, s a hívei is. Nulladik Stephannak szinte már rögeszméjévé vált, hogy fia, s annak leszármazottjai örököljék a hatalmát. De míg ellenfelei biztosra mentek s elbizakodtak, ő reálisan mérte fel az erőviszonyokat. Tudta, hogy nem sok az esélyük, de ha a kritikus pillanatban, jól felkészülnek, megfordíthatók az esélyek. S nekik könnyebb a megfelelő formaidőzítés. Természetesen minél későbbre kellett kitolni az elkerülhetetlen hatalom váltást, s az egészségi állapotát titokban kellett tartania. Vajákosok, természetgyógyászok, sámánok, orvosok és szélhámosok vették körül. Itta az algalevet és a pívizet, ette a reformkonyha termékeit, s a rengeteg orvosságot. De a sok kezelés ellenére, vagy tán éppen azért, az állapota egyre romlott. A sok szélhámos közt volt egy tapasztalt vén vajákos, aki megmondta 112,5 ą 5,6 napja van még hátra. Nulladik Stephan gazdagon megjutalmazta a vajákost, majd egyik testőrének leadta az egyezményes jelet. Alig hagyta el a vajákos a király sátrát, találkozott egy kóbor nyílvesszővel. Megesik ez néha, biztos valamelyik kölyök gyakorolt, s elhibázta a célt. Nagyon szerencsés baleset volt, pont jókor történt. Az biztos, hogy a vén trotli nem fog fecsegni. De hát néha szerencséje is lehet az embernek.

Nulladik Stephan nagy ünnepséget tervezett, meghívta rá barátait, rokonait, szövetségeseit, nyugatról is sok-sok vendég érkezett. Kicsit furcsállották a hungarok, hogy mekkora kísérettel utaznak a napnyugati lovagok, de mivel leszámítva a kísérő katonaságot, többségük csak hétköznapi fegyverzetet viselt, nem volt gyanús a dolog. Hogy mi van a megrakott kocsikon, az más kérdés, biztos a királynak és a hungar előkelőségeknek szánt gazdag ajándékok. A király és hívei hangoztatták, most megmutatják az eltunyult nyugatiaknak, milyen amikor a hungarok mulatnak. Ezt tetszett a hungarok többségének. Kappan úr és a hozzá közelállók betegségre, vagy más okra hivatkozva lemondták a látogatást.
Hogy micsoda véletlen, pont akkor fordult válságosra a király állapota, amikor a vendégek megérkeztek. Meghalt a király. Bár a betervezett mulatság elmaradt, a vendégek maradtak. Nem is illett volna ilyenkor távozni. Az ifjú Stephan összehívta a nemzetsége előkelőit. Megnyitotta az ülést. Leszögezte, hogy az igazoltan távollévők kivételével mindenki megjelent, így a nemzetség gyűlés határozatképes. Egykét aggályoskodó ugyan megjegyezte, hogy a nemzettség előkelőinek harmada sem jelent meg, de ezt az aggályt Stephan elhárította, szegény betegektől mégsem várható el, hogy eljöjjenek. Megszavazták a napirendet, egyetlen pont szerepelt benne. Tekintettel a keleti gyepűkön kialakult feszült helyzetre, sürgősen királyt kell választani. Az aggályoskodók hamar belátták, komoly tétre megy a játék, s ilyenkor hallgatni arany. Választás gyorsan lejátszódott. Az eredmény senkit se lepett meg. Közben folytak a temetés előkészületei.

Futárok vitték a hírt szerte az országban. Mit mondjak, némi megdöbbenést váltott ki. Eljutott a hír Kappan úr földvárába is. Ott tanácskozott Kappan úr jó néhány hívével. A király halála utáni teendőket tárgyalták Úgy látszik mégsem olyan betegek, ide el tudtak jönni. Őket aztán alaposan megrázta a hír. Szundi nemzetségének sokkal több tagja volt itt jelen, mint Stephan táborában. Kappan úr is nemzetség gyűlést hívott össze, azonnali hatállyal. Ő is megállapította a határozatképességet. Kimondták a Stephan táborában tartott nemzetség gyűlés jogellenességét és a hozott határozat érvénytelenségét. Felvetődött, hogy az Alkotmány Bírósághoz fordulnak, de volt egy kis probléma, azt sem tudták, hogy az mi fán terem, így elvetették az ötletet. Végül a jól bevált hagyományos módszerhez folyamodtak. Szétküldték őseik véres kardját, s harcba hívták a nemzetségeket, az ősi törvényt lábbal tipró Stephan ellen. Hitték, hogy a nép egy emberként kel fel.
Tévedtek. A futárok nagy részét a "király barátai" elkapták, így a tervezetnél lassabban terjedt el a harci felhívás. A kisebb nemzetségek egyébként is bizalmatlanok voltak. Bár elvben egyetértettek, de nem bíztak az őket már többször cserben hagyó fejedelmekben. Ország szerte folyt a tanácskozás, a vita. Egyes nemzetségek, főleg a nagyobbak, lassacskán elkezdtek készülődni. Összehívták a harcosakat, s megindultak a Kappan úr által meghirdetett összevonási körzet felé.

Érdekes módon Stephan táborába meglepően gyorsan eljutottak a véres kard hordozói. Bátran belovagoltak a táborba, kezükben lóbálva a véres kardot (egészen friss volt rajtuk a vér), s hangosan hirdették a harci felhívást. Bátor emberek voltak. Bátorságuknál csak naivitásuk volt nagyobb. De első Stephan szó szerint betartotta a szavát, gazdagon megjutalmazta őket. Ha jól utána számolok, tényleg szép sport teljesítmény volt, megérdemelték a jutalmukat, ilyen gyorsan futár még nem teljesítette feladatát, még el sem indultak Kappan táborából, s már meg is érkeztek. Ez ám a relativitás, Einstein urat eheti a sárga irigység, de lehet, hogy csak az időzítés volt rossz. Vagy nem is volt annyira rossz?
Igaz jutalmukat nem sokáig élvezhették a gyors lovú futárok, de erre gondolniuk kellett volna előre. Veszélyes dolog nagy uraknak túl nagy szolgálatot tenni.
A hír hallatára első Stephan táborában kitört az általános felháborodás. Az újdonsült király elrendelte a mozgósítást, meglepően gyorsan ment. A külföldi vendégeket is felháborította ez az aljas árulás, s mint nemes lovagokhoz illik, felajánlották segítségüket a királynak. Honnan, honnan nem, előkerültek a nehéz harci fegyverek is, s a díszes vendégsereg hihetetlen gyorsasággal hadsereggé alakult. Mintha csak számítottak volna valamire.

A király serege habozás nélkül, gyors menetben megindult Kappan úr székhelye felé. Közben Kappan úr serege is felkerekedett, de nem siettek, várták a felkelt nemzetségek csatlakozását. El kellett indulniuk, hiszen ha nem teszik, az behódolásként értelmezhető. A tapasztalt fogadók fix kettesre vették a Kappan - Stephan mérkőzést, igazuk lett.

Ez becsületbeli ügy volt, itt nem volt helye cselvetéseknek, megfutamodásoknak, s egyéb trükköknek, itt szemtől szembe kellett harcolni. Itt bizony jól érvényesült a lovagok nehéz fegyverzete és a "király barátainak" hosszú kétélű kardja és a többi hungar harcosénál erősebb vértezete. A vesztesek ugyan utólag sportszerűtlennek minősítették a mérkőzést, de hát ezt már megszokhattuk, vesztes meccs után mindig másban keresik a hibát. Azt is kifogásolták, hogy Stephan idegeneket hív hungarok ellen segítségül, de hát a vendégjátékosok számát nem korlátozta a versenykiírás.

A felkelt nemzettségek többségének szerencséje volt, s nem érték el időben Kappan úr táborát. Mit tehettek volna? Egy részük belovagolt első Stephan táborába, hogy jöttek segíteni, mások szép csendben megfordultak s haza tértek, mintha csak a lovakat járatták volna meg. De mindegyikük sietett elismerni a királyt, s hódolatáról biztosítani. Ne hidd kedves olvasóm, hogy kétszínűek voltak, őszintén, tiszta szívvel ismerték el első Stephan uralmát. A hungarok tisztelték az ősi rendet, az ősi isteneket, de amit mindenek felett tiszteltek az az erő, a rátermettség és a győzelem. Az ősi rend lábbal tiprására nincs semmi mentség, azaz csak egy mentség van, a győzelem. "Mindig a győztes mellé álltak, s vérüket adták a hatalomért." Persze a király tisztában volt vele, hogy miért mozdultak meg a nemzettségek, de hát spongyát rá, ne bolygassuk a múltat, főleg hogy az ő fején is volt némi vaj. Legyünk őszinték, azért az a választás nem volt teljesen tiszta. A királynak is érdeke volt, hogy elszigetelt lázadásnak tüntesse fel az eseményeket, ez ugyanis legalizálta a megválasztását. S ha egyszer elismerték, ő volt a szent király, annak minden előnyével, s ráadásul a friss győzelem erősen megnövelte a mozgásterét.

És jött a megtorlás. Kappan úr elesett a harcban, vele nem volt semmi gond. Az persze aljas rágalom, hogy első Stephan felnégyeltette tetemét, s váraira tűzette fel. Nem is volt neki négy vára. Az az igazság, hogy Kappan úr rangjához méltó temetést kapott. Ősi szokás szerint gazdag sírmelléketekkel temették el. Igaz mellére egy hatalmas követ helyeztek, el is szörnyűködtek ezen a kegyetlen büntetésen a hungarok. Birtokát ugyan megszállták a "király barátai", de nem kobozták el, fiai örökölték azt. (A sors fintora, hogy végül Kappan úr leszármazottjaira szállt a hatalom, de addig eltelt bő fél évszázad.). A felkelésben részes királyi rokonok, feltéve hogy elismerték a királyt, s az új hitet, büntetés nélkül, vagy nagyon enyhe büntetéssel megúszták. Elvégre van rokoni szeretet is a világon. A harcban résztvevő kisebb nemzetségek már sokkal rosszabbul jártak Birtokaik, s ami fontosabb nyájaik, méneseik felét elkobozták, s ha nem vették fel a keresztséget, akkor az egészet. De hát rendet kell tenni, rendnek kell lenni, s ez legyen a lázadóknak mindörökre intő jel. Egyébként is valamiből meg kellett jutalmazni a király híveit a segítségért, s néha azért mert semlegesek maradtak. A harcból elkésetteknek semmi baja nem esett. Ezen okultak kései utódaik, Pató Pálék.

Ha valaki most azt gondolja, hogy győzött a kereszt a pogányság felett, hát téved. A harc nem a hitért folyt. Hiszen Kappan úr táborában igen sokan, főleg az előkelőbbek, legalább egyszer megkeresztelkedtek, s többé kevésbé hittek is az új istenben. Hogy Kappan urat idézzem.
- "Bűnt kiáltanak, ha szabadságát védi az ország. Pogány itt mindenki, ki velem van és nem Stephannal"
Első Stephan táborában sem volt mindenki megkeresztelve, s inkább többé mint kevésbé mindenki hitt az ősi istenekben, kivéve az idegen papokat és katonákat. A hungar származású papokért már nem tenném tűzbe a kezem. A király is legalább olyan őszintén hitt a régi istenekben és szellemekben, mint a szentháromságban. Hogy ez abszurdum? Szó sincs róla. Számtalan példát ismerünk - nem csak a távoli múltból, de a közelmúltból sőt napjainkból is - arra, hogy a kereszténység nem csak együtt él a régi hittel, de azzal összeolvadva egy új hibrid vallást hoz létre. Vegyük csak az afro-brazíl vallásokat, vagy a haiti vudu, esetleg a melanéziai cargó kultuszt. Vagy vegyünk egy közelebbi példát? Jó, nézzünk meg egy művelt, magasan iskolázott európai hívőt. Mint hívő őszintén elhiszi, hogy isten hat nap alatt teremtette a világot, a földet, a vizeket, növényeket és állatokat s nem utolsó sorban az első ember párt, s Éva Ádám oldalbordájából készült. Mint civil, tudja hogy ebből egy szó sem igaz, hiszen ismeri a fizika és a biológia alapvető törvényeit, az anyag és energia megmaradást, a törzsfejlődést, a fajok kialakulását stb. S mindez még csak fejfájást sem okoz neki. De hát ez természetes, a hit magasan a józan ész felett áll, még csak köszönő viszonyban sincs vele. Legyen az keresztény, budhista vagy akár marxista hit.
De ha nem a hitért, akkor hát miért folyt a harc? Hát elsősorban a hatalomért, legalább is a vezetők részéről. S természetesen a megszokott életért és a széles körű viszonylagos szabadságért, illetve az új eurokonform szolgaság megteremtéséért. S a kis emberek? Lelkesedésből vagy kényszerből belekeveredtek az eseményekbe. De hát ők úgy sem számítanak.

A győzelem után első Stephan felgyorsította a rendszerváltást. Gyors ütemben épült ki a feudális állam. A hatalom tényleges gyakorlását egyre inkább az idegenekre és a papokra bízta, igaz nem is igen volt írástudó a hungarok közt, s ez egyre több köztisztviselői poszton minimum követelmény lett. A kialakított királyi vármegyék ispánságát nyugati, vagy nyugat majmoló előkelő híveire bízta. Kialakította a saját 3/3-as szervezetét, s a testőrségét lecserélte idegen zsoldosokra. Mert a hungar testőrök igen megbízhatók voltak, urukat az esküjükhöz híven minden körülmények közt megvédték, kivéve.... Na igen, abban az egy esetben nem lehetett számítani rájuk, s a király igazán csak attól félt. Természetesen a király a sámánok és a régi hit ellen semmit sem tett, sőt tovább támogatta őket, s maga is buzgón gyakorolta mindkét hitét. Bár ennek nem biztosított nagy nyilvánosságot. Az idegenek előtt sikeresen megjátszotta hithű keresztényt, s ha egy egy jól tájékozott nyugati diplomata szemére vetette a pogány kapcsolatait, ő a politikai érdekeire hivatkozott. A királynak valóban szüksége volt a régi hitre. A hungarok többsége előtt a régi hit adott neki legitimitást, hiszen a szakrális királyság intézménye ezer szállal kötődött a régi hithez. Első Stephan megpróbálkozott egy harmadikutas politikával. Egyesíteni akarta a régi hitből származó "isteni tekintélyét" a modern, centralizált nyugati típusú hűbéri állam előnyeivel. Bár terve látszólag bevált, de hosszútávon a szokásos eredmény következett be. Az új rendszer egyesítette a két rendszer hibáit, s az előnyök valahol elkallódtak.

A szakrális királyság intézményén repedések keletkeztek a Staphanok által szervezett puccs következtében. A király személyes karizmája elfedte ugyan e repedéseket, mint a megrepedt falat az új vakolat, de a repedések szép csendben tovább növekedtek. A rendszer egyelőre még jól működött, de érezte Stephan, hogy a régi hit adta legitimitás csökkenőben van. Ezért a királyi tekintélyt az új hit oldaláról is meg kívánta erősíteni. Nehéz szívvel rászánta magát, s hivatta Keve urat, a hungarok sztárdiplomatáját. Kiküldte a pápához, azzal a megbízatással, hogy biztosítsa a pápát a király alázatos hűségéről. S kérje, hogy királyi címét egy felszentelt koronával erősítse meg.

A díszes hungar küldöttség kiutazott Rómába. Bőven vittek magukkal ajándékot, s kenőanyagot a szekerek tengelyének és a római bíborosok, püspökök s egyéb előkelőségek s kisebb nagyobb tisztviselők megkenésére. A küldetés nem a legjobban indult, a kenőpénzek egy részét Keve úr elkockázta, egy részét privatizálta, s egyébként is eléggé fukaron osztogatta a sikerdíjat. Így kissé lassan haladt a küldetés. A római urak többsége kissé türelmetlenül várta, a szerintük nekik jogosan járó mellékjövedelmet, végül arra a téves következtetésre jutottak, hogy Keve úr olyan becsületes, hogy még tisztességgel vesztegetni sem tud. - Hogy miért ilyen tapasztalatlan keleti barbárral van dolgunk! - sóhajtották. Húzták a dolgot ameddig lehetett, de mivel a pápaságnak is fontos volt a hungar kapcsolat, végül ők engedtek. Na ilyen olcsón sem jutott még kérelmező a pápa elé! Mindenesetre, biztos ami biztos, kioktatták Keve urat, hogyan kell viselkedni a pápa előtt.
Hát ez sem teljesen a szokott módon történt. A kézcsókra még csak nagy nehezen rászánta magát, de a lábcsók előtt ragaszkodott hozzá, hogy a pápa alaposan lábat mosson. Némi vita után eltekintettek ettől az aktustól. Valahogy első Stephan alázata is kimaradt a beszédből. Elég nagy úr a hungar király, örüljön a pápa hűségének, ez is elég nagy szégyen a hungarokra, de hogy alázat, na azt azért mégse.

Na, a nehezén túlesett Keve úr, a többi már ment simán. A pápai állam diplomatáival már rutinosan tárgyalt. Igen sikeresen képviselte a király, illetve néha a saját véleményét. Egy két kérdésben az istennek sem volt hajlandó engedni, egészen addig, míg némi költségtérítést fel nem ajánlottak neki, s közölték vele, hogy ezt bizalmasan kezelik, sem a király, sem az APEH nem szerez róla tudomást. Na ilyen sem gyakran esett meg, megvágni a pápa tisztviselőit. Mindenben megegyeztek. Ép volt a raktáron egy elfekvő abroncs korona, eredetileg a polákoknak szánták, de közbe jött valami. Meg is kapták a hungarok, illetve megkapták volna, de némi probléma merült fel, Keve úr nem tudta aláírni az átvételi elismervényt. Analfabéta vezető diplomata, na ilyennel sem találkoztak még a pápai diplomaták. De erre is találtak megoldást. Keve úr a szent kereszt jelét rajzolta az irat aljára, de arra, hogy a hüvelykujját tintába mártsa, s úgy nyomja a kereszt mellé, nem volt hajlandó. De lassan kiismerték a digók, s gyorsan meggyőzték némi sikerdíjjal. Hazatért Keve úr Rómából, s bizonyos részletek kihagyásával beszámolt a küldetésről. Újabb szép kitüntetéssel gyarapodott a gyűjteménye.

Ünnepi eseményre gyűlnek össze a hungarok vezetői. Jelen vannak a hungaroknál akkreditált diplomaták is. Stephan vállán furcsa díszes palást, közelében bársony párnán a kellékek. Valami furcsa gömb, tetején keresztel, ki tudja mire jó, ott egy díszes kard, az legalább valamire használható, a koronáról a műveltebb hungarok is nagyjából tudták, hogy mire való. A király letérdel a pápai legátus előtt, micsoda szégyen! A bíboros valami gyanús löttyel megkeni első Stephan fejét, s fejére helyezi a koronát, s az jó keresztényhez méltóan alázatosan, összeszorított szájjal tűri az önként vállalt megaláztatást. S a puszták büszke, szuverén királyát így fokozták le vazulus királlyá, a pápa szolgájává. S a hungarok büszke népe, legalábbis névleg, hosszú időre elvesztette a függetlenségét. Igaz ezt a hungarok egyelőre még csak nem is sejtették. Jelképes gyásznap ez, s egyben jelképes születés nap. A hungar szabadság temetésének napja, s a szolgaságot hozó feudális állam születésnapja.