Ez a mocsárember csak egy jelenség része.
Mint ahogy itt a soltikapetikék, a mosogatórongyok és a többiek is.
Olvasd el az alábbit, megérted a jelenség lényegét.
Egyébként kicsoda a nevezett Szász István mocsárlakó?
------------------------

A fasisztázás mint a legitimáció eszköze

A XX. század 30-as éveiben a kommunisták még semmi mást nem láttak a fasizmusban, mint a kapitalizmus ’diktatórikus’ változatát. Az Internacionálé 1931-es XI. plénumán Dimitrij Manuilszkij még azt állítja, hogy ’a fasizmus és a burzsoá demokrácia között csak fokozati különbség van’. A fasizmust akkor úgy mutatták be, mint amit a bukás szélén álló nagytőke pénzel, amely egyedül a diktatúra eszközéhez nyúlva szállhat szembe a proletariátus ellenállhatatlan menetelésével. A Szovjetunió lévén a munkásosztály harcainak vezetésére hivatott és ebből következően a kapitalizmussal való szembenállás legkövetkezetesebb megtestesítője, magától értetődik, hogy minden szovjetellenes bírálat a fasiszmus malmára hajtja a vizet, miként az is, hogy a fasizmus elleni harc legbiztosabb módja az, ha kommunistává válik az ember.

A harmincas évek második felétől kezdve a Kreml által definiált ’antifasizmus’ aztán már jóval túlmegy a létező fasizmus elleni harcon. Fő funkciója az, hogy elfedje a sztálini rendszer totalitárius jellegét. Ez az ’antifasizmus’ fogalom elmossa a nemzetiszocializmus sajátosságát, és vele szemben a ’fasizmus’ generikus kifejezése összemos olyan, egymástól különböző rezsimeket, mint amilyen Francóé vagy Mussolinié. A világ ’fasisztákra’ és ’antifasisztákra’ oszlik, mely utóbbiaknak természetesen a Szovjetunió a legérdemdúsabb képviselője.

Ez a stratégia ekkor is - de különösen a második világháborút követően – igen jövedelmezőnek bizonyult. Egyrészt lehetővé tette bármelyik jobboldali rendszer fasisztaként vagy fasisztoidként való beállítását. Az eljárás kényelmes volta maga után vonta egyre tágabb értelemben vett használatát: egymást követő koncentrikus hullámokban a ’fasizmus’ vádja most már bárki ellen bevethető. Kravcsenkót és Szolzsenyicint automatikusan ’fasisztának’ állították be, mert leleplezték a Gulágot.

A ’Szovjetunió mint az antifasizmus bástyája’ mítosz másrészt arra is jó volt, hogy nemzeti és nemzetközi téren a demokratikus értékek védelmével aznosítsa a kommunizmust.

1945 után a Magyarországon hatalomra került kommunisták és a történetírás is évtizetedeken keresztül fasizmusnak, félfasizmusnak ill. diktatúrának nevezte a két világháború közötti magyar politikai rendszert, holott az nyilvánvalóan nélkülözte a fasiszta vagy nemzetiszocialista totalitárius rendszerek legfontosabb ismertetőjegyeit (hivatalos ideológia, egypártrendszer, a paralmentarizmus felszámolása, a szellemi és kulturális élet teljes ellenőrzése, a társadalmat permanens rettegesben tartó fegyveres terrorrszervezet…). Ennek akkor is rendszer-legitimációs, nem pedig tárgyi-szakmai okai voltak.

A fasizmus, rasszizmus és antiszemitizmus vádja 1998 óta ugyanilyen legitmációs és ellenséggyártó okokból egyre hangosabban hallatszik Magyarországon, csúcspontját pedig a választások előtt érte el, ám a hullám azóta is tart. Ismét ugyanazok nyúltak és nyúlnak ehhez a fegyverhez, akik e fegyver forgatásával töltötték életük nagy részét! 1990 óta mindig akkor van fasizmusveszély Magyarországon, ha éppen nem az MSZP-SZDSZ páros van kormányon. Kezdték a MIÉP-pel. De mivel az nem jutott be a parlamentbe, pillanatok alatt a FIDESZ-MDF-re és – különösen a fiatal - szavazóikra fordították át ezt a vádat.

Ennek egy megnyilvánulása (a sok közül) Eörsi Istvánnak a Népszabadság 2002. május 2-i számában megjelent ’A fasizmus mint lelki igény’ c. cikke. Maga a cikk, mint ’szellemi termék’ borzasztóan gyenge, hiszen még kísérletet sem tesz arra, hogy valamilyen magyarázatot adjon az országban lejátszódó eseményekre. Pusztán – milyen érdekes! – ismét az a szerző ’érzése’ , hogy Magyarországon – különösen a FIDESZ-szimpatizáns fiatalok körében – fasiszta jelenségek tapasztalhatók. És ez az egyik legveszélyesebb harcmodor, mert ha nincs tény, csak érzés, akkor azzal körülményes vitába szállni. De a fasisztázás fegyvere már nagyon ismerős korábbról, és ismét alkalmas arra, hogy az MSZP-SZDSZ-nek ne kelljen valódi szándékairól beszélni, viszont félelmet lehet kelteni a tájékozatlanokban, akiknek a történelmi ismeretei kimerülnek abban, hogy ’a fasizmus valami rossz dolog’.

Egyébként amit kiérdemesült szerzőnk fércművében ’fasiszta jelenség’ként próbál meg beállítani, éppúgy megtalálható volt akár az SZDSZ, akár az MSZP székházában a választások második fordulójának éjszkáján (és azóta is!). Tehát akkor ők fasiszták!

Ígérték az ’árkok betemetését’, a ’kettéosztottság megszüntetését’ (amit javarészt maguk ástak és osztottak).
Na de így?