Íme a Falstaff kritikája a mai Népszabiból (köszönet Barrix-Percy-nek). Nem tudom eldönteni, tetszett-e igazán a kritikusnak. :)

SZOMORÚ JÁTÉK
- Színház -
NSZ • 2002. július 15. • Szerző: Zappe László

Szegeden a Dóm tér hatalmas színpadán luxusautók balettozzák el a III. Richárd szövegére korunk politikai életét. Gyulán a Várszínház, amely újabban a vár mögött húzza meg magát, viszont intim teret szolgáltat egy másik, a szöveg méreteit tekintve monumentálisabb shakespeare-i királydrámához, az eredetileg két estére írt IV. Henrikhez. Igaz, ezúttal Falstaff címmel játsszák, és tragikomédiának nevezik. Amit azonban Sopsits Árpád rendezett, se nem tragédia, se nem komédia. Látszatra persze mindkét elem megvan mind Shakespeare művében, mind a gyulai előadásban. Csakhogy Gyulán mind a tragédia, mind a komédia kifordul eredeti formájából, funkciójából. A királyok, hercegek, lordok mocskos, de hősinek hazudott történetét éppúgy, mint az ocsmány kocsmai mulatozásokat, tréfákat, ugratásokat emberszerető fájdalom, dosztojevszkiji szánalom hatja át. S ez utóbbira talán nemcsak azért gondol a néző, mert a rendező legutóbb éppen egy Bűn és bűnhődés-átdolgozással keltett színházi feltűnést, és nyert az az előadás több díjat is.

Sopsits mintha ezúttal is leborulna az emberi szenvedés előtt. Minél rémisztőbb dolgot, alakot mutat fel, annál nagyobb benne a részvét. Még Percyt, a Hővért, a tömeggyilkos hadfit is megszánja egy kis dadogással. Amikor izgalomba jön, a „k” hangok kattogni kezdenek László Zsolt szájában, s csak szánalmas küzdelem után tudja folytatni dühös beszédét. Az eredeti címszereplő, IV. Henrik Blaskó Péter alakításában bánatos, bölcs, beteg. Csak azért küzd, hogy méltatlannak mutatkozó fiára hagyhassa a nemtelen eszközökkel szerzett koronát. Shakespeare kedvence, a lump ifjúság után megtérő és nagy királlyá váló Henrik herceg a Hővérrel vívott párbajban a sarkán megsebesül, s a továbbiakban Fekete Ernő kissé mulatságos sántikálással ábrázolja őt. Balga és Hallga falusi elöljárókat a Sürge asszonyt és Lepedő Dollyt is játszó Csákányi Eszter és Pikali Gerda adják, Csákányi halk remekléssel formálja meg egy szinte már síron túlivá vékonyodott aggastyán alakját. Czintos József Falstaffja pedig egy szeretetre méltó szánalmas melák. Nem a szokott bővérű életkedv, hanem legföljebb az utána való reménytelen sóvárgás árad belőle. Valaha talán olyan volt, amilyennek általában Falstaffot ábrázolni szokás, valaha talán nagy ivó, nagy hazudozó, nagy csaló volt, de akit most a színen látunk, az már mintha csak kényszeredetten játszaná el hajdani szerepeit. Mintha látná, tudná, hogy kifelé tart a nagy játékból. Mintha mindig kis késedelemmel venné elő harsány hangját, vaskos tréfáit, szó- és gondolatfacsaró kedvét. Szóval ha nincs is tragédia, se komédia, fájdalmas humor annál több akad ebben a szomorú játékban, amelyet Horgas Péter kettős falú hordóba szorított, ahol ráadásul forgatható áttört falak alakítják ki az egyes helyszíneket. Így akár darálóra is emlékeztethet. Azaz ha éppen Falstaff van a színen, akkor hordó, ha az urak marakodnak a hatalomért, akkor daráló. Lényeges különbség azonban nincsen. Varga Klára a történelmi kosztümök szakadt paródiájába öltöztette a szereplőket. Így csak annyi bennük a mai, amennyi az emberi.

A színlapon Szegeden és Gyulán egyaránt Vas István van feltüntetve fordítóként. Szegeden hatalmas hangerősítőkből hatalmas shakespeare-i dikciót hallunk. Gyulán a köznapi hangfekvésre halkított Shakespeare szól.