Az nem baj, ha a nézők panaszkodnak, az legalább azt jelenti, hogy elégedetlenek, és nem fogadnak el mindent úgy, ahogy a színházban föltálalták nekik. Feltéve persze, ha nem az ülésekre vagy a légkondira panaszkodnak. :))

Aki pedig hivatásául a színházat választja (vagy pl. a pedagógusi, ápolónői pályát), annak föl kell készülnie a sok szenvedés-kevés jutalom kombinációra, bármilyen szomorú is ez.

Viszont látom, hogy a pénz nem minden (bár olykor kínszenvedés a hiánya). E tekintetben példaképem az anyukám. Ő ápolónő, már a rendszerváltás óta gyakorlatilag egyedül neveli 3 gyerekét, sokkal kevesebb fizetésből, mint amennyit mondjuk egy átlagos magyar színész kap színházi munkájáért. Senki sem érti, hogy csinálja, valóságos bűvész! :)) Nem állítom persze, hogy nem szenvedett sokat és nem kínlódik ma is a piszkos anyagiak miatt, de valahogy mégis tud jókedvű és optimista lenni, és nem hunyt ki a kedves fény a szemében, pedig már 50 is jócskán elmúlt. :)

Az természetes, hogy 30 fölött az ember már rezignáltabb, jobban beletörődik a sorsába, és biológiailag is jobban érdekli a kényelem, mint az önfeláldozás. :) Inkább az a durva, hogy tizen-, huszonéves emberekben nincs álmodozás, optimizmus meg világmegváltó tenniakarás, hanem egyből az anyagi biztonságra hajtanak, sokszor bármi árat megfizetve érte... Szerintem ez elkeserítőbb. :(

És hogy mi köze mindehhez szegény László Zsoltnak? Azt nem tudom pontosan, de a világon minden mindennel összefügg. Én meg egy napon talán egy színpadon létezhetek olyan nagyszerű színészekkel, mint ő, ki tudja. :) Akkor majd azt is meglátom, hogy megyek-e fogpasztát eladni vagy szappanoperába, tekintetet villámolni. :))