Nincs túl nagy mozgás errefelé...

Épp ezért úgy döntöttem, hogy bepötyögöm Nektek a Sziddhárta c. könyvből a kedvenc részem. Biztos olvastátok, de azért leírom, mert engem ez a rész egy nagyon kedves emberre emlékeztet.

"Derűsen tekintett a folyó sodrába, nem volt még víz, amely így tetszett volna neki, a tovahömpölygő víz jelképe és mondandója még sohasem volt számára ily erősen és szépen nyilvánvaló. Úgy érezte, hogy a folyónak valami külön mondanivalója van számára, valami, amit még nem tud, ami még vár rá. Ebbe a folyóba akarta ölni magát, ebbe fulladt ma bele a régi, a fáradt, a kétségbeesett Sziddhárta. Az új Sziddhárta azonban mélyről fakadó szerelmet érzett e sordódó víz iránt, és úgy döntött, hogy nem válik meg tőle egyhamar. (...)

Szeretettel nézte a víz sodrát, átlátszó zöld színét, titkokban gazdag rajzolatának kristályos vonalait. Halvány gyöngyöket látott felszállni a mélységből, csendes buborékok úsztak a víztükrön, égi kékség verődött benne vissza. Ezer szemmel nézett rá a folyó, zöld, fehér, kristályos, égszínkék szemekkel. Hogy szerette ezt a vizet, hogy lelkesedett érte, milyen hálás volt neki! Szívében hallotta szólni a hangot, az újjáéledt hangot, s az így szólt hozzá: "Szeresd meg ezt a vizet! Maradj vele! Tanulj tőle!" Igen, igen, akart tőle tanulni, akart rá hallgatni. Úgy tűnt neki, hogy aki ismeri ezt a vizet és ennek titkait, az sok más dolgot is megért, sok titkot, minden titkot."