Csak érdekességképpen---egyfajta nézőpontból!

"A nagy operaházi puzzle
Amit az érzékeny művészlélek magában rejt…
2002. július 2. (7. oldal)

Kálmán Gyöngyi
A Magyar Állami Operaház évadzáró társulati ülésén a széksorokból, páholyokból üdvrivalgás, hosszan tartó taps köszöntötte az egy év után visszakívánt vezetőt, a kulturális miniszter által megbízott régi-új főigazgatót. A megkönnyebbüléstől önfeledten kerekedő mosolyok s a Szinetár Miklós anekdotakincsére kiéhezett rekeszizmokból feltörő nevetés végighullámzott a ház nézőterén, folyosókon, lépcsősorokon. Íme, megkaptuk, amit akartunk, erre vágytunk hónapok óta – szólt az üzenet, bár, megvallom, láttam: a rajongók közt ott ültek a némák is. De hát, ugye, cinkos, aki néma…
Miért e nagy öröm? Mitől boldogok a puccsisták, akiknek több hónapos szervezkedés után sikerült visszaforgatni az idő kerekét, s ehhez nem kellett más, mint a visszarendeződéshez kitűnő partner, a jelenlegi kormány kultuszminisztere? Mi történt az Operaházban? Mit rejt magában az érzékeny művészlélek, melyet – mondják – hímestojásként illik kezelni? A nagy operaházi puzzle összeállt, az utolsó darabka is a helyére került. Íme.
Ez a 2001 tavaszától mostanáig tartó történet arról szól, hogy a „boldog békeidők” háborítatlan territóriumán egyszer csak megjelentek emberek, akik valami jót, újat akartak. A boldog békeidők visszaóhajtása egyébként Kossuth-díjas művésznőnk szájából hangzott el, aki rádióinterjúban sírta vissza Ferenc Józsefet (=Szinetár?), akinek eszébe sem jutott magánosítani az Operaházat – értsd kht.-vá alakítás. Milyen korszerű gondolat! Megszívlelendő egy olyan énekesnőtől, aki ma már jobbára csak több százezer forintos fizetését veszi fel – munka nélkül.
Merthogy alig van olyan szerep, amelyet még el tud énekelni a színpadon. A múlt héten menesztett fő-zeneigazgató ütőképes, teherbíró és színvonalas teljesítményt nyújtó társulatot szeretett volna létrehozni – ehhez pedig hiányoztak a személyi feltételek. A magánénekesek egy része felett eljárt az idő. A velük kapcsolatos intézkedések érthetően ellenérzést keltettek, sérüléseket okoztak. A magánénekesek más részének önös érdekeit ugyancsak megsértették. A fő-zeneigazgató nem engedte el őket külföldi fellépésre, mivel a Magyar Állami Operaházban kellett volna játszaniuk. Ha mégis elmentek, retorzióval élt.
Tájékoztatásul: a megörökölt előző évadra a szerepek kiosztását a pályázaton győztes új embernek kellett elvégezni, ő nem tudhatta, hogy a korábbi gyakorlat szerint az énekművészeket rendre elengedték, s nem foglalkoztak azzal, hogy közben idehaza ki fogja elénekelni az éppen hangjukhoz illő szerepet. Különösen nehéz helyzetbe került a vezetőség néhány tenor miatt, több konfliktushelyzet támadt az év során.
Nem ritkán sebtében kellett külföldi énekest keresni, hogy megmentsék az előadásokat. De mit is vágtak a kulturális bizottsági ülésen a két menesztett vezető szemébe a társulat képviseletében megjelent művészek és érdekvédelmi vezetők? Azt, hogy a magyar Operaházban magyar pacsirták énekeljenek és magyar karmesterek dirigáljanak. Mi ez, ha nem képmutatás? Mi azt csinálunk, amit akarunk, de ide ne jöjjenek külföldiek? És Mahler, Egisto Tango, Klemperer, Gardelli, Patané, mi lett volna nélkülük a társulattal? Operajátszásunk fénykoraihoz kötődnek e nevek. Mellettük persze mindig is ott voltak a legkiválóbb hazaiak. Miért fáj, ha Rómából érkezik egy világhírű Macbeth-produkció, és Oroszországból a Pikk dáma színrevitele? Ezzel is csak egy szép tradíció folytatódik. A magyar opera korábban is együttműködött a külhoni színházakkal, különösen a balettprodukciók terén. Csakhogy ott van a bibi, hogy egyesek kimutatható üzleti érdekeit, meglevő kapcsolatát sérti a megváltozott konstelláció. Üzlet és üzlet, sok pénz és még több. Igenis, ez áll a nemtelen támadások hátterében. Ez is. A gusztustalan hangú – egyik napilapban leközölt és a miniszternek szánt – levél minden állítása cáfolható, a mögöttes indokok sejthetők. Az iromány minden elért eredményt tagad, és azt is a főigazgató és fő-zeneigazgató nyakába varrja, amit az előző vezetés hagyott örökül (például, hogy valódi operapremierre idén nem került sor).
Csúsztatások, mi több: valótlanságok. Az iskolai dolgozatként is csak közepesre értékelhető, silányan megfogalmazott fércmunkában „lekönyvelőzték” a több diplomával rendelkező, válságkezelésben is tapasztalt Locsmándi Miklóst, aki tevékenysége nyolc hónapja alatt szervezettséget, gördülékeny működést teremtett a csodával határos módon a házban. Az Ybl-palotában olyan infrastrukturális fejlődést indított el, amihez foghatót talán csak gróf Bánffy Miklós idejében tapasztaltak e falak. Miért kellett a főigazgatót eltávolítani? Többek között azért, mert az operán belüli korrupció felszámolását tűzte ki célul. Nem kellett hozzá sok idő, hogy ráleljen a dalszínházi jegymaffiára, a teátrum számára előnytelenül megkötött szerződésekre. A föld alatti szervezkedők, közös érdekeltségben összefonódók útjában állt e gentleman, aki ráadásul tompítani is próbálta a fő-zeneigazgató és a társulat egyes tagjai közötti feszültséget.
A Rotter Oszkár szakszervezeti elnök, Rozsos István közalkalmazotti tanácselnök által az egész társulat nevében aláírt, Harangozó Gyula balettigazgató és Kovács János karmester egyetértő aláírásával támogatott levélből megismert durva hangvétel a parlament kulturális bizottsági ülésén megismétlődött. A tapintatot, kíméletes bánásmódot a maguk részére elváró, érzékeny lelkű művészek piaci kofáknak álcázva magukat, dilettánst kiáltottak a támadásokat méltósággal viselő két vezetőre. A hangerő túlereje meghozta a nem is váratlan eredményt. Az Andrássy úton sokan ismerték a forgatókönyvet. A politika pedig szolgáltatta hozzá az asszisztenciát. A politika, amely felelőtlenül nehéz helyzetbe sodorta az Operaházat. A jövő évi premierek közül több veszélybe került, köztük a „szakemberek” által érdektelennek minősített Dohnányi-opera bemutatója. Művészek léptek vissza, mivel nem biztosított, hogy meglesz a szerződésük. Az ízléses, elegáns műsor-kalendáriumból kérdéses, hogy mi és kivel valósul meg. Kérdés marad, vajon hazajöhetnek-e néhanapján a kint dolgozó nagyszerű és világhírű magyarok, akik korábban megalázó kondíciókkal kaptak egy-egy előadást? Mostantól újra elsődlegességet élvez a régi bajtárs, a barátnő, a rokon, a klikk. Tehetség és tudás szóba jöhet, de nem mérvadó. A jól megfelelt urambátyám-sógorkomám-korszak langyvizében evezgessenek csak hölgyek és urak (a kivételnek tisztelet)! Tömködjék sebesen a joviális régi-új főigazgatójuk által említett lukakat, ami a generáljavításhoz, úgy tűnik, önök szerint is elegendő.
Félek, hogy ha egyet betömnek, kettő támad helyette.
Mi történt az Operaházban? Megismétlődött kicsiben, ami az áprilisi választásokon lezajlott országosan. Hja, kérem, tetszettünk volna forradalmat csinálni!"