Critikai lapok, 2000/01. szám:

Stuber Andrea:
A '47-ES VILLAMOS
Tennessee Williams: A vágy villamosa
Budapesti Kamaraszínház - Tivoli

Vannak színdarabok, amelyeket mindenki nagyon jónak tart, de senki nem látott még jó elõadást belõlük. Aztán vannak darabok, melyeket senki sem tart nagyon jónak, viszont a színpadon minden körülmények között remekül megélnek. Az ilyen mû, mihelyst meglátja a nézõt, azonnal mûködésbe lép; bekapcsol, felmelegszik, hat. A vágy villamosa alighanem ebbe a kategóriába tartozik.

Tennessee Williams 1947-ben írt drámájának magyar karrierje 1962-ben indult, amikor Tolnay Klári egyszer s mindenkorra lefektette a Blanche DuBois-ábrázolás alapjait. Eszerint a szép lélekkel és érzékeny idegrendszerrel megáldott-megvert hõsnõt tönkretette az élet és az alkohol, de finomságával és lelki gazdagságával így is fölébe nõ közönséges környezetének. Ezen a képen árnyaltak az azóta született produkciók, mindenekelõtt az 1984-es kaposvári bemutató (Ács János rendezésében, Pogány Judit Blanche-ával), meg a két éve készült nyíregyházi verzió (rendezõ: Szász János, Blanche: Csoma Judit). Ez utóbbi, többdíjas elõadás látható a budapesti Katona József Színházban, a színházi élet delikatesz ajándékaként.

Most pedig megérkezett a legújabb Blanche, a Nagymezõ utcai Tivoli Színház színpadára, Eszenyi Enikõ személyében. Barnás-tüllös utazóruhát és csinos kis kalapot visel - jelmez: Bartha Andrea -, úgy botorkál be a darabbéli Elysiumi mezõk utcába. (Bájos ötlet gyanánt nem átallják a koszlott New Orleans-i utcát ugyanúgy nevezni, mint a párizsi Champs Élysées-t.) Megtört, halk, fáradt kis nõ. A hangja mély, mint egy kút. Nyoma sincs benne annak az eszenyis csipogásnak, amit a magam részérõl idegesítõnek találtam a színésznõ pályájának kezdetén, utóbb megszoktam, majd megszerettem. E mostani entrée hangvétele igen figyelemreméltó alakítást ígér.

A hely, ahová Blanche látogatóba jön, Menczel Róbert díszlettervezõi képzelete révén tárul elénk. A tér sötét, szikár és talpalatnyi - három oldalról a közönség határolja. A színpadkép legszerencsétlenebb részlete a zuhannyal kombinált csillár (alig világít, amikor kéne, viszont mindig csöpög, amikor nem kéne). A legmarkánsabb elem pedig - ki hinné? - egy félig-meddig villamoskocsi, amely Kowalskiék fürdõszobájaként funkcionál, ezenkívül konkrétan illusztrálja a színmû címét. Az ominózus éjszakán Stanley épp itt erõszakolja meg Blanche-t; állatiasan, hátulról, felnyomva a nõt a villamoskocsi szélvédõjére. (Szépen világított, drámai erejû szcéna.)

A ház lakói közül Stanley-ben László Zsoltot, Stellában pedig Horváth Lilit tisztelhetjük. A darabot színre vivõ Tordy Géza színészválasztása felvet néhány gondot, amelyet az elõadás nem old meg. Horváth Lili semmi esetre sem az a kicsi, gyönge nõ, aki boldogan bújik a brutális és drabális férfi védõszárnyai alá. De hát László Zsolt sem az a "díszes hímmadár", akinek Williams leírja Stanley-t. Ha viszont kettejük kapcsolata nem az erõs, éhes hím és a megadó, készséges nõstény közötti "szexuális szolgaságon" (à la Brecht) alapul, akkor kérdés, hogy micsodán. Horváth Lili csöppet sem elomló, hanem kifejezetten határozott fellépésû fiatalasszonya és László Zsolt józanul taktikázó, elõvigyázatosságból kegyetlenkedõ férje láttán arra is gondolhatnánk, hogy a lehetõ leghétköznapibb és legköltõibb módon szerelmesek egymásba. De ez a szerelem nem él elõttünk a színpadon. Meg hát ellent is mond neki Stanley némely tette. Ne is firtassuk hát tovább, mi van kettejük között, hiszen az elõadás úgysem õket, hanem Blanche-t, vagyis Eszenyi Enikõ alakítását állítja reflektorfénybe.

Eszenyi és Horváth Lili láttán a lányok múltját úgy kell elképzelnünk, amilyennek most látjuk õket. Blanche lehetett a kicsi, törékeny, betegeskedõ nõvér, akit állapotára való tekintettel mindig ki kellett szolgálni, s aki e helyzettel nyilván vissza is élt. Eszenyi a parancsolgatáshoz szokott emberek álságos alázatosságával kér. Formális udvariassága alig leplezi diktátorhajlamát. Ha Stella tizenötéves korában otthagyta a családi birtokot, akkor bizonyára nem csak Belle Rêve-bõl volt elege, hanem a testvérébõl is. S így talán nem is véletlenül alakulnak ilyen rosszul Blanche dolgai a Kowalski-lakban. Stellának nyilván van miért elégtételt vennie a nõvérén.

Csakhogy Horváth Lili nem játssza el, hogy ambivalens érzelmi viszony fûzné Blanche-hoz. Nem mutatja, hogy rivalizálna, vagy fölényben lenne, vagy élvezné, hogy elõnyt élvez. Egysíkúan gyöngéd szeretettel kíséri végig a fõhõsnõ sorsát. Márpedig Stella feneketlen jóságában és rendíthetetlen testvériségében akkor is elég nehéz hinni, ha butábbra, naivabbra veszik a kisebbik DuBois-lány figuráját. Horváth Lili kemény arcélû Stellája azonban megkövetelné, hogy a figura differenciáltabban viszonyuljon Blanche-hoz.

El is érkeztünk az elõadás legfõbb tényezõjéhez, Eszenyi Blanche-ához. Ehhez a szép, csapzott nõhöz, aki talán inkább maga bánt el az életével, mint hogy az élet bánt volna el õvele. Akinek feszült idegessége mögött nemcsak hisztéria, de agresszivitás is bujkál, akiben a finomság is csak megjátszás és a kedvesség is csak számítás, s aki minden gyarlósága ellenére ab ovo nem arra rendeltetett, hogy megalázzák és elveszejtsék.
Nagyon valószínû, hogy Eszenyi szakmai életének jelentõs állomása ez a szerep. Olyan feladat, melynek kapcsán számot adhat arról, mennyi mesterségbeli tudás és tapasztalat halmozódott fel benne. Hát, rengeteg. Eszenyi elementáris adakozókedvvel tárja elénk színészi eszköztárának kincseit. Merészen zongorázza végig a változó hangulatokat, az érzelmi hullámzást, a kétségbeesés fokozatait. Van egy hihetetlen - úgy is mint: nem hihetõ - pillanata, amely a komédiázhatnékból, a lehengerlõen gátlástalan játékosságból, az elsöprõ erejû színésznõségbõl fakad. Belenéz a tükörbe, s olyan ziláltnak látja magát, hogy rémületében felüvölt.

Az a legszebb jelenete, amikor megismerkedik Mitch-csel, s elõször beszélgetnek egymással. A fiút jelesül játszó Pindroch Csaba szemben ül vele (és velünk), végtelenül kedves, jól eltalált, odaragadt mosollyal az arcán. Blanche ekkor kicsit lecsendesül, szinte elhagyni látszik pózait. Hirtelen elesett kis nõvé válik. Mintha csak elveszett tárgy volna az utcán, amely várja, hogy felemeljék. Elkábult áru a halpiacon. Kilábalni igyekezve önnön bénultságából, váratlanul még a pedagógus is elõbújik belõle, amint francia neve eredetét magyarázza a fiatalembernek. De mindegy is, hogy mit beszél, csak az számít, megszületik-e most a csoda vagy nem. S a megváltás e percben hajlani látszik arra, hogy eljöjjön a nõ számára. Kár, hogy Eszenyi majdnem háttal ül, nem mutatja felénk az arcát. Pedig ekkor végre talán a szemében, a tekintetében is megláthatnánk Blanche DuBois-t.

- - - - - - -

Nem a legmagasztalóbb kritika, de az előadás sem volt olyan jó; belőlem vegyes érzelmeket váltott ki. László Zsoltot én hitelesnek éreztem, bár valóban nem egy elvetemült Stanley-t láthattam. :) Eszenyi alakítása hullámzott, Pindroch Csaba teljesen nevetségessé tette Mitch karakterét. (Amúgy sem a kedvenc darabom, különben.) A térelosztást érdekesnek találtam, bár időnként nyakfacsarónak. :) Meg lehetett egyszer nézni, de többször biztos nem fogom (a május 26-i előadást láttam).