Szóval itt van a kutya eltemetve.

Alapvetően az a baj, hogy állami finanszirozással -és jó lelkiismerettel- egyszerre nagyon nehéz Operaházat müködtetni.

A populáris primitiv zene korában a kijegecesedett minőségi operákra ( ne felejtsük el, hogy az operák tört része ilyen, mert a tulnyomó részük - amaga korában - szintén a populáris zenei kultura, piacon eladható, haszntermelő vállakozásának gyümölcse volt ) igen csekély az érdeklődés és még kisebb a fizetőképes kereslet. A dolog sulyosbitva van a korábban általános zenei képzés és müveltség döbbenetes visszafejlődősével.

Tehát egy szegény ország demokratukus kormánya egy szük elit réteg számára ( -mondjuk igy- a "magaskultura" iránti fogyasztási igény támogatására) csak viszonylag szerényebb összeget áldozhat, aminek következtében a szinvonal esik, a jobb énekesek elmennek külföldre és elpártol a megmaradt közönség is, tehát egy pozitiv vsszacsatolás indul el az ellehetetlenülés felé.

Ekkor megindul az a folyamat, hogy a vezető müvészek, akiknek (a közös ripacsság okán) valahogy mindig van kapcsolatuk a politikai elittel, támaszokat keresnek megrendült egzisztenciális helyzetük biztosítására, és a politikusokban boldog partnerre lelnek, akik hatalmi harcaikat kéjjel szakmai vitaként vivják.

A müvésznek elég bebizonyitani, hogy az őt kirugni akaró igazgató a bukott politikai ellenfél nyájában legel, és ettől megkopott hangja máris visszakapja régi csillogását az uj hatalom fülében.