hol volt megyó a _polgár_ ezen a napon? vadászott?
"ORBÁN VIKTOR BESZÉDE
A HŐSÖK TERÉN,
Nagy Imre és mártírtársai temetésén
Polgártársak!
Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel
ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt
alkalma, csak egyszer volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy
megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait, a nemzeti
függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem
változtak, ma sem engedünk a 48-ból, így nem engedünk 56-ból sem.
Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia
megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista
Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük
bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy
ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista
tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a
párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az
akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő
gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg
azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte.
Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus
összeegyeztethetetlenek.
Jól tudjuk, a forradalom és a megtorlások áldozatainak többsége
korunkbéli, magunkfajta fiatal volt. De nem pusztán ezért érezzük
magunkénak a hatodik koporsót. Mind a mai napig 1956 volt az
utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve
gazdasági jólétet teremtsen.
A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak,
hogy vérbe ojtották forradalmunkat, és visszakényszerítettek
bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra
megpróbálunk kiutat találni.
Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk - mai fiataloktól - a
jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik
koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi
elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.
Barátaim!
Mi, fiatalok, sok mindent nem értünk, ami talán természetes az
idősebb generációk számára. Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a
forradalmat, és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban
gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre
reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt-
és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket forradalmat
meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy -
mintegy szerencsehozó talizmánként - megérinthessék ezeket a
koporsókat. Mi úgy véljük, nem tartozunk hálával azért, hogy
harmincegy év után eltemethetjük halottainkat, nem jár nekik
köszönet azért, mert ma már működhetnek politikai szervezeteink.
A magyar politikai vezetésnek nem érdeme, hogy a demokráciát és
szabad választásokat követelőkkel szemben - bár fegyvereik
súlyánál fogva megtehetné - nem lép fel a Pol Potéhoz,
Jaruzelskiéhez, Li Pengéhez vagy Rákosiékhoz hasonló módszerekkel.
Polgártársak!
Ma, harminchárom évvel a magyar forradalom és harmincegy évvel az
utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van
arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az '56-os
forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra is, de
megszereztek a nemzet számára. Ha hiszünk a magunk erejében,
képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég
eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy
alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem
elől '56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely
azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának
haladéktalan megkezdéséről. Ha van bennünk elég mersz, hogy
mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor, beteljesíthetjük
forradalmunk akaratát. Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától
fog megváltozni.
Emlékezzetek: 1956. október 6-án, Rajk László temetésének napján a
párt napilapja, a Szabad Nép öles betűkkel hirdette címlapján:
Soha többé! Csak három hét telt el, és a kommunista párt ÁVH-s
keretlegényeivel békés, fegvertelen tüntetők közé lövetett. Két év
sem telt el, és az MSZMP Rajkéhoz hasonló koncepciós perekben
ítéltette halálra ártatlanok százait, köztük saját elvtársait. Mi
nem érjük be a kommunista politikusok semmire sem
kötelező ígéretével, nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó
párt, ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Csak ezen
a módon kerülhetjük el az újabb koporsókat, a maihoz hasonló,
megkésett temetéseket.
Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi
József a magyar függetlenségért és szabadságért adták életüket.
Azok a magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is
sérthetetlenek: meghajtják fejüket emléketek előtt.
Nyugodjatok békében!
1989. június 16."
