Beau Monde magazin 2002. június (III. évf. 6. szám) 26-28. oldal

EGY POHÁR PEZSGÕ SZERVÉT TIBORRAL
Don Quijote, a jóképû lovag

Nem értem, mit esznek a nõk egy olyan pasin, aki úgy néz ki, mint egy csehszlovák tévébemondó – mondta Szervét Tiborról Verebes István. Ezt persze egy férfi nem is értheti.

SzT: Nem italom a pezsgõ. Baj?
BM: Az esküvõjén az is pezsgõt iszik, aki nem szereti.
SzT: Még nem volt esküvõm.
BM: A rajongói pontosan tudják, hogy 44 éves, még nõtlen, és van egy kisfia. Kezd kialakulni önrõl egy legenda, miszerint imádják a nõk.
SzT: Ezt én egyáltalán nem tapasztalom. Régen, vidéki színész koromban persze érezhetõ volt – majdnem azt mondtam, tapintható-, hogy szeretnek a lányok. De ez manapság nincs így.
BM: A lányok helyébe az asszonyok léptek?
SzT: Nem erre gondoltam. Inkább arra, hogy ma a tévé adja az ismertséget, és az csak ritkán fordul elõ, hogy a színészt elõadás után autogramgyûjtõk várják.
BM: Szerelmes leveleket sem kap?
SzT: Amikor hõsszerelmeseket játszottam, köztük Cyranot, akkor rengeteg jött. A nõk kedvelik azt a színpadi hõst, aki kivont karddal jár és romantikus verseket is ír.
BM: Hogyan reagált a levéláradatra?
SzT: Minden levélre szépen válaszoltam.
BM: És lett ebbõl “valami”?
SzT: Ez nem kapcsolatfelvétel volt.
BM: Mindig ugyanazt válaszolta?
SzT: … és elküldtem mindenkinek ugyanazt a fényképet.
BM: Semmi több?
SzT: Tényleg nem.
BM: Harmadik levél sem jött?
SzT: Szokott, de arra sosem válaszoltam. Nem szabad engedni, hogy ebbõl a helyzetbõl több is legyen, mert a rajongók nem engem szeretnek, hanem a szerepet.
BM: Akkor miért pirult bele?
SzT: Nem pirultam el.
BM: Furcsa, hogy egy színész is el tud pirulni.
SzT: Velem megesik. Na, jó: egyetlenegyszer, még fõiskolás koromban elkövettem azt a hibát, hogy felhívtam a mellékelt telefonszámot. Valaki írt egy édes levelet, annyira bájosat, hogy fölhívtam… Nohát, nem kellett volna. Mert utána ez a lány (egyszer látott színpadon és egyszer beszéltünk telefonon) azonnal felépített rólam magában egy képet, amire még csak nem is hasonlítottam. Végeláthatatlan levelezésbe kezdett, ami nagy teher lett. ĺrt és írt és írt, én pedig feltett kézzel nem válaszoltam. Hosszan és bonyolultan elemzett. Kapcsolattá növesztette magában ezt az egyoldalú levelezést.
BM: Mindig tanul egy rossz lépésbõl?
SzT: Egyáltalán nem. De ebben az esetben egy életre.

A gátlásos kalandor
BM: Jogászból lett színész. Jogászból sok minden szokott lenni az ember, de színész ritkán.
SzT: Amikor a matek tagozatos gimibõl a jogra jelentkeztem, még nem tudtam, milyen egy jogász.
BM: Azért leállamvizsgázott. Mikor jött rá, hogy nincs jó helyen?
SzT: Sokáig elégedetlenkedtem amiatt, hogy egy embernek csak egy élete van.
BM: Önnek mennyi kellene?
SzT: Mondjuk tizenkettõ. Akkkor el tudnám dönteni, jól választottam-e. Igazságtalanság, hogy nem lehetek mondjuk hajós, és csak azért nem, mert itt születtem 1958-ban Magyarországon, ahol nincs tenger. És miért nem lehetek világcsavargó? Aztán pedig leélném az életemet nyárspolgárként is.
BM: Színészként mindez lehetséges.
SzT: A legnagyobb kaland az utazás az emberi életek között: ezt teszi a színész a színpadon. Az elsõ felvételirõl azonban rögtön kirúgtak, mert nem volt idõm, és csupa négysorost tanultam meg. Egy év múlva megint kirúgtak. Utána elmentem Veszprémbe statisztálni, és újból nekifutottam. Most is érzem azt a tökéletes,vad bizonyosságot, amit akkor: harmadszorra föl kell venniük. Nem hosszabbította meg ugyanis a színház a szerzõdésemet, és minden út bezárult. Kerényi Imrét, a vizsgabizottság elnökét aztán érdekelni kezdte ez az öregebb fajta fiatalember, aki jogász is volt, meg nem is, és felvett. Az elsõ rostám addig tartott, hogy a végén már dõlt rólam a víz. Elénekeltették velem a Hull a szilva a fáról címû népdalt is. És még nem volt vége. A pódium mellett állt egy zongora. Azt mondták, álljak elé és táncoljak, csak úgy valamit. Hát ez rémes volt. Értetlen voltam. Teljesen dilettáns. A fõiskola elsõ két éve ráment a gátlásosságomra.
BM: Az ilyen emberbõl jó megfigyelõ lesz, mert a társaihoz, a többiekhez viszonyítgatja magát.
SzT: Tényleg ezt csináltam.
BM: Azt nyilatkozta egyszer, hogy “áldozatok árán kerültem a pályára”. Milyen áldozatokra utalt?
SzT: A diplomaelhagyás nem megszokott dolog, és nehéz volt az én jó anyukámnak is, amikor megtudta, hogy felvettek a fõiskolára. Boldogtalan lett hónapokra, pedig elõtte még õ biztatott, próbáljam meg, mert tudta, mennyire szeretném. Csak hát szerinte a színészek általában elzüllenek, éjszakáznak, tönkremennek. Szegények.
BM: Szoros volt a kapcsolatuk? Merthogy kisfiú volt, amikor elvesztette az édesapját.
SzT: Sokat dolgozott, ritkán láttam.
BM: Testvér?
SzT: Nincs.
BM: Apapótló?
SzT: Rá kellett jönnöm, hogy olyan tanítók, amilyeneket a távol-keleti harcmûvészekrõl szóló filmekben látni, ma már nincsenek.
BM: Egy mestere mégis lett. Negyvenéves korában rátalált a keleti harcmûvészetre.
SzT: Addig nem volt egy biztos pont sem az életemben, és sokszor nem voltam képes uralkodni az idegrendszeremen. A mindennapokkal járó feszültség bizonyos helyzetekben teljesen kezelhetetlenné vált számomra, és annyira ideges lettem, hogy aránytalanul reagáltam minden apró eseményre. És akkor találkoztam az aikido nevû harcmûvészettel, és azon kaptam magam, hogy mackóban ülök a sarkamon, és végre csönd van. Csak a mester beszélt.
BM: Mit mondott?
SzT: Koncentrációra tanított.
BM: Bátrabb lett az esti utcán?
SzT: Egy emberrel szemben mondjuk meg tudnám magam védeni. Ám én most is inkább elszaladok. Sosem tudni, mit tud a másik. De az erõnél fontosabb a filozófia. Higgadtabb lettem. És innentõl minden kezdett megoldódni, valami nyugalom és türelem lépett mûködésbe.
BM: Néhány évvel ezelõtt még azt mondták önrõl, jobb elkerülni, mivel kíméletlenül megmondja, mi a véleménye. Tartottak öntõl.
SzT: Mondtak ezt-azt. Hogy nagyképû vagyok, nem akarok senkivel sem barátkozni, miközben én szerettem volna, csak nem sikerült. Sokáig kívülálló voltam.
BM: Most inkább hallgat?
SzT: Megmondom én most is a magamét, csak másként. Az aikido elõtt azonban csak azt az igazságot fogadtam el, ami az enyém volt. Erõszakos voltam. Most elengedem a dolgokat… tulajdonképpen ennek a változásnak köszönhetem, hogy megtaláltam a kedvesemet.
BM: Sokáig élt egyedül? Vagy sok nõ, gyors váltással?
SzT: Kisebb kalandokba nem nagyon mentem bele. Csak néha… Hosszabb ideig tartó, komoly kapcsolat híján éltem.
BM: Ettõl a szerelemtõl is változott?
SzT: Nem tudom. Nagyon benne vagyunk.
BM: A gátlásossága is elmúlt?
SzT: Az nem tud elmúlni. Az a rettenetes idegesség, hogy vajon sikerül-e teljesítenem a színpadon, az viszont kisebb lett.

Egy ideális idealista
BM: Mikor érezte az igazi sikert?
SzT: Például Cyranoként. Az siker volt. Szerettem.
BM: Sosem keverte össze a színpadot a valósággal? Nem lett mondjuk szerelmes a nagy átéléstõl a Roxant játszó kolléganõjébe?
SzT: Ha kialakult volna, akkor sem beszélnék róla. De nem alakult ki.
BM: Ahhoz képest most zavarában a pezsgõsüveg címkéjét piszkálja.
SzT: Volt olyan, hogy az ember megperzselõdött hirtelenjében. Kicsikét. De nem lett belõle kapcsolat.
BM: Ilyen téren is késõn ért be?
SzT: “Ezen a téren”, ahogy már utaltam rá, most kezdek beérni.
BM: Don Quijote is olyan hõs, aki lassan mozog a hozzá képest gyors világban. Ez a szerepálma.
SzT: Azt tanultuk, hogy a Don Quijote a lovagregények paródiája. Én másként gondolom. Ez maga a romantika! Van egy ember, aki nem azt látja, amit mások. Dulcinea minden jöttment öszvérhajcsár számára csak utca rongya, neki nem. Neki szent és tiszta, és szerelem. És a történet csodája az, hogy a lány tényleg azzá is változik. Vagyis egy ember az eszményeivel képes megszépíteni azt, ami körülveszi.
BM: Ön is ilyen idealista?
SzT: Amikor az ember mindennapjait könyörtelenül átszövi a pénzkereset, nehéz idealistának lenni.
BM: Jó választás volt a színészet?
SzT: Abból a szempontból igen, hogy jól érzem magam, amikor sikerül egy elõadás. De hogy ésszerû volt-e? Tönkreteszi az ember családi életét, ha nem vigyázunk.
BM: És mi lett a jogász évfolyamtársaival?
SzT: Õk máshogy tolják el az életüket.
BM: Akkor minden rendben.
SzT: Hát, nem tudom. Azért jönnek-mennek a gondolatok az én fejemben is. Ezt-azt például föl tudnék borítani, ha módomban állna.
BM: Jó lenne belelátni a fejébe.
SzT: Dehogy lenne jó! Jó ez így.

Alkoholszonda
2 pohár után:
Régebben hajlamos voltam az italtól búsongani, csehtamásos világlátással legyintettem ilyenkor mindenre, ami az életben szép.
Nagy durranás:
A film, amelynek ez volt a címe. A legkedvesebb jelenetem az volt, amikor egy kakast belelõttek valakinek a mellébe.
Pezsgõ:
146 üveggel van otthon, mert nagy buli volt nálunk, és mindenki hozott egyet.
Részegség:
Hülyévé tesz. Ráadásul épp akkor, amikor úgy gondolom, hogy a legszabadabb vagyok.
Másnap:
...másnap minden szóra emlékszem, és pontosan látom, hogy mekkora marhaság az ivászat.

Képfeliratok:
1. ĺme Magyarország legnépszerûbb színésze – nemrég ezzel a közönségdíjjal tüntették ki Szervét Tibort
2. Az igazi népszerûséget a Valami Amerika címû film hozta el számára, pedig nagy drámai hõsöket is játszott. Volt Hamlet is, és legendás alakításaként tartják számon a Cyranot