Ha mar a szerelmes verseknel tartunk:

Egy dog

Meséld el, lelkem a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk üközött:
Az ösvényfordulo kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyú dög

nyitotta, lábait cédán magasba lökve,
mig izzadt méreg járta át,
elénk, gúnyosan és semmivel sem törôdve,
kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülô szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.

S e gôgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belôle
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek és nyüzsögve
másztak az élô rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullam, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
vagy mint mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.

A szétesô alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapúlva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
lakmározhat a tetemen.

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága,
te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen! ilyen leszel, te, nôk között királynô,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nô
s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én ôrzöm, isteni szép lényegükben ôrzöm
elrothadt szerelmeimet!

A cimzett titok.