Íme egy - régi nyelven szólva - jobbos "újságíró" dumája. Ameddig ilyen tulok-intellektusok
"fémjelzik" a - régi nyelven szólva - jobboldalt, nos, addig le vannak szarva...

Üzlet a hungarofóbia
(www. gondola.hu)

„A magyar ember nem viselhet baseball-sapkát, mert a baseball-sapka eltakarja szép magyar homlokát." A gúnyverset egy kiolvashatatlan nevű popzenekar énekli „Majd megszokod” című kompaktlemezén. Az agresszív szöveg egy újonnan nyílt bevásárlóközpont „média”-szaküzletében zúdul a gyanútlan állampolgárra.

A tágas bolt légterében hömpölygő nótát két fiatal alkalmazott küldi a hangszórókra, külsejük szerint jó kiállású, tenyeres-talpas parasztgyerekek.

Belsejük szerint – mások.

Élvezik a kezdetleges dallamot – tamtamot? –, és gyönyörködnek az alantas agymosásban, melyben a közönséget részesíthetik. Az udvarias kérdésre illedelmesen felelnek, s megmutatják a lemezt, amelyről a hungarofób szöveg szétárad.

„Magyar előadók” – ez olvasható az állvány tetején. És kétségtelenül magyar kiejtéssel, többé-kevésbé a magyar nyelvhelyességnek megfelelően hangzik a szinte kódolatlanul rasszista dal. S alighanem magyar útlevelük van azoknak a fiatalembereknek, akik költötték, s lemezre énekelték a gúnyos becsmérlést.

„Fiatalemberek” – botlik meg a gondolat.

Így nevezi néha a sajtó egy része a bankrablókat is.

„Két fiatalember lemészárolt nyolc helyi lakost egy móri bankfiókban” – ugye, mennyire suta az elnevezés? A „vállalkozó”, majd az „üzletember” után a „fiatalember” is kriminológiai szakkifejezés lett.

Nos, e zenész fiatalemberek a „magyar égre magyar csillagot” álmodó hortobágyi honfin is élcelődnek, alacsonyabb rendűnek jelölve azt, aki az Európai Unió egyik (éppen egy magyar filozófus által kidolgozott, tehát a magyaroktól átvett) alapelvével, a szabad identitásválasztással élve magyarként azonosítja önmagát.

A rasszista gúnyolódás az elemi humánumot is sérti, megalázza az embert, akinek nemzeti hovatartozásán élcelődnek – ezt magyarázni sem szükséges nálunk. Idegen az európai kultúrától a faji gyűlölködés minden változata, így a hungarofóbia is.

Ezt paragrafusba foglalni sem kellene, mégis megtette ezt 1948-ban az Egyesült Nemzetek Szervezete: az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában ugyanis leszögezi: „Minden ember szabadnak, méltóságában és jogaiban egyenlőnek születik.” Azt is, aki magyar édesanya és édesapa várt gyermekeként idehaza jön világra – tehetnénk hozzá a gyengébbek kedvéért. Az 5. cikkben még leírja az ENSZ-dokumentum: „Senki nem vethető alá megalázó bánásmódnak.” Mindezt tartalmilag a magyar alkotmány is átvette. Alaptörvényünk 54. paragrafusa ekként fogalmaz: „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az emberi méltósághoz.” Hozzáfűzi: „Senkit nem lehet megalázó elbánásnak alávetni.”

Ide kapcsolható a 70/D paragrafus is, mely szerint a Magyar Köztársaságban élőknek joguk van a legteljesebb lelki egészséghez.

Igen kérdéses, hogy a nemzeti hovatartozása miatt nyilvánosan gúnyolt állampolgári körnek nem sérül-e a lelki egészséghez való joga.

Jól tudjuk, hazánkban számos jól képzett alkotmányjogász emeli föl szavát időről időre, amikor alkotmánysértést tapasztal. Örvendetes ez, mégis illúziókban ringatnánk önmagunkat, ha azt hinnénk, hogy e sztárjogászok tiltakozni fognak a kompaktlemezen elkövetett – vélt – alkotmánysértés okán. Így e jelenség ismétlődésére fölkészülhetünk.

Hátborzongató, hogy ez a hungarofób dal akkor született, amikor idehaza polgári kormány működött, s e testületet olykor nacionalizmussal vádolták, sőt időnként ennél súlyosabb címkét is ráragasztottak. Most baloldali kormány lép hatalomra, amely ugyan „nemzeti középnek” mondja önmagát, politikusai azonban eddig nem a kokárda ünnepi kitűzéséről voltak híresek.

A szeretet és az összefogás erejével kellene tehát elérnünk, hogy mégsem lehessen jó üzlet a jövőben sem a kódolt, sem a nyílt hungarofóbia.

Molnár Pál