Két szép Radnóti.
Az elsőből már idéztem a K100 kapcsán, de álljon itt az egész.

Variáció szomorúságra

Nézd én a fájdalmak kertjéből jöttem
könnyes folyókon hullató ligeteken
és zokogástól rengő réteken át
a fájdalmak kertjéből jöttem
ahol sírást hozott
a szél a nap az eső
a köd a hold a hó
az ég az ég az ég is!

És kelőhajnali színeken is sírtam
ha éppen egy érett alma
esett le csengve fáradtan az ágról
vagy egy madárnak röpülő íve
a föld felé hajolt és eltűnt
valahol a ringó zöld mögött

Csak jöttem némán könnyes folyókon
hullató ligeteken és zokogástól rengő
réteken is némán keresztül csak a
sírásom csorgott szűz arcomon
mely már halovány mint a
hajnali hold mely
szégyen a hajnali hajnali égen.

A másik meg csak úgy.

Szent szerelmi újraélés

Te még nem tudod, hogy ki is vagyok,
Hogy kiék ezek a fáradt szemek
Melyekben életfény sosem ragyog.

Az én arcom ez a beteg sápadt,
Kin meszelővel fehérre mázolt
Melyről lesír távol az utálat...

Ez is az enyém még, te, a hajam,
Ez a törtfényű kis büszkeségem,
Az egyetlenegy fiatal rajtam.

Ma milyen furcsák a szemeid,
Most ép olyanok, mint a Kisdedé.
Olyan babonásan tiszták megint...

Ne nézz úgy rám, hisz csak fáradt vagyok.
És már látom, hogy a te szemedben
A fáradtságom is benne ragyog...