Reagálás a WMS lemez elleni sorozatos attrocitásokra

Mint ahogy azt jópár éve megírtam, és a Woodpaul’s darksite-on a mai napig megtalálható kritikámat illeti, nem változott meg relevánsan a WMS albummal kapcsolatos álláspontom.

De: a WMS lemez elő-előbukkanó káromlására pár személyes megjegyzés:

a lemez abból a szemszögből nem fogadható el sokak (és én általam is) szerint, amelynek referencia pontja a Cure 80as évekbeli munkássága, amelynek tetőpontját 2ségkívül a Disintegration gigantikus űropera jelenti. Az elvárások folyamatos fenntartása egy azonos, vagy még nagyobb mérce meghatározását jelenti. Robert Smith és kollégái hezitálva a ’nehogy még egyszer ugyanazt’ és a ’nem tudom mi más lehetne’ között igen, nem a legjobb utat választották-ezt el kell ismerni.
A lemez legfőbb baja a hangszerelés! Nem is magukkal a hangszerekkel, hanem azok kombinációjával van a dalok többségében gond.(nálam!) Ugyancsak gond hogy van néhány rendkívül gyenge zene , amelyet el kellett volna vetni, vagy rápakolni b-oldalra. Az ’it used t be me’ szerintem a 96-os korszakból egy erős dalnak mondható, hiba volt csak a japánra felrakni. /ki nem állhatom Smith idiotizmusát a ’erre ezt arra azt, de legalább egy óceán távolságra/ értsd: a meghírdetett ’limited, meg edition, meg ehhez hasonló, saját magukat patetizáló módszerében megtestesülve./
A Cure motívumok: a szövegekben nagyon ott van- halld jupiter, treasure, bare, stb. versekként -is-utóbbi rendkívül attraktív. A dallamvilág megvalósításában ugyanakkor – sznobszlengesen- kardinális problémák érezhetőek. Igazán nem is lehet összehasonlítani a francia reneszánszos, borszagú, virágzó Kiss me hagyományához.
A tagcserék: az első lemez –visszajön Roger, és jason dobolásával. Jason valami teljesen más individuum (??megérdemli ezt??) mint Smith, vagy Gallup, de Roger-től is jócskán eltérnek. Mégis. Valami olyat tett bele jelenlétével a Cure-ba, amely kiérződik, kissé pejoratíve értem.
Agnes egyszerűen abszurdnak, egy nagy ’szégyennek’ tartja a lemezt. Ezzel az álláspontjával nem tudok teljes mértékben osztozni, a Smith-zsenialitás megcsillan ugyan, de ez még vibrációba sem torkollik, nemhogy folyamatos világításba-mint ami a faith, vagy a disintegration LP-ken pillanatról pillanatra ott van.

Végezetül: a mai nap emlészem, hogy 96 május 7-én először hallgattam, Győrben, a Musicdome-ban a lemezt. Sajnos, nem jó szájízzel-és ez azóta is megvan.
Mi lesz a Bloodflowers után? Kíváncsian várom az irányt…