Valahogyan máig ezek életem legmisztikusabb pillanatai... mikor az emlékezésben elém derengenek az akkori emlékek, mintha visszacsatolnának a mához, tökéletesen elbizonytalanítva életem megszokott és beidegződött időrendiségét, amit a kollektív tudatalatti generál. Emez viszont képes olyan váratlan cselszövésekre is, amelyektől épp az emlékezés válik elomlóvá, kétségessé, esetlegessé. Szóval benyitottam, és visszahőköltem: egy szobába sikerült betévednem. De mivel nem követte a botorkálásomat Lívia néni szemrehányó hangja, még jobban összezavarodtam. Csak álldogáltam az ajtóban, egyre bizonytalanabbul a létezésemben, mert ennél a furcsa, elúszó érzésnél, hogy eltévedtem az életemben, és egyre kevesebb a remény, hogy visszataláljak belé, még Lívia néni érdes, trampli, de múló haragja is jobb lett volna. Aztán a szemem lassan hozzászokott a sötétséghez, és láttam, hogy valóban a fürdőt találtam meg, de csöppet sem lettem nyugodtabb. Ekkora fürdőszobát nemhogy életemben nem láttam, de el se tudtam volna képzelni. Ez olyan "felnőtt-fürdőszoba" volt, ide gyerekeknek belépni tilos, veszélyes, itt biztos a vécékagyló is akkora, hogy bele fogok esni, sőt, bele se kell, hogy essek, egyszerűen be fog szippantani, jobb volna talán a mosdókagylóba pisilni, de hát az meg biztos elérhetetlen magasságban van egy kisfiú számára, jézusom, gondoltam, amit anyám napjában ötvenszer elmondott, égnek emelt szemekkel és hatalmas sóhajjal.