Tulajdonképpen máig sem értem, Lívia néném miért nem riadóztatta anyámat aznap éjjel, hogy "a fiad nálunk van, és épp az imént kóstolta meg a vén hülye borát" vagy valami hasonló. Vannak dolgok, amik az évek múltával nemhogy tisztábban láthatóvá válnának, de még érthetetlenebbek lesznek. Aztán valamikor hajnaltájt felriadtam, hirtelenjében nem is tudtam, hol vagyok, erjedt, émelyítő íz terjengett a számban, sötét volt és egy aránytalanul nagy ágyban találtam magam, a fejem sajgott kicsit, a hólyagom feszült. Erősen próbáltam visszaemlékezni, mi történt tegnap - vagy már ma? derengett odakinn -, és lassan beúsztak az emlékezetembe Lívia néni, Móric bácsi, a kamaszbor, a lötyögős, durva anyagú pizsama honnanléte, ami rajtam volt, de kellemes szárazzal burkolt be és jó illatot árasztott, és eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, merre van a vécé, mert bárhányszor voltam itt és bármennyire is kellett pisilnem, sohase mertem megkérdezni, merre lehet kimenni, inkább visszatartottam. Most ébresszem fel Lívia nénit? Egyáltalán hol alszanak? És én hol vagyok? Nem is láttam még, csak a nagyszobájukat, sőt azt sem tudtam, hány szobájuk van. Az biztos, ez nem a nagyszoba volt. Ücsörögtem az ágy szélén üres fejjel, bénán a gondolkodásra, aztán csak felálltam, kióvakodtam az ajtón, és elindultam a hajnali félhomályban. "Megvan" - gondoltam diadalmasan egy üveg nélküli ajtó elé érve és benyitottam.