"En is ilyenforma lehettem mikor eloszor mondtam jonapotot a nagyvilganak. Emlekszem, edesapam jol elnaspangolt, amiert kiboritottam a frissen fejt tejet..."- es apro konnycsepp jelent meg Livia nenem szeme szelen. Nem torolte le, hagyta hogy utjat megkeresve hulljon mellere. Bizony nem volt nehez dolga, ahogy a szarkalabakat elhagyta, barazdak ezerszamra kellettek magukat a nagy utra. Engem biztos csiklandozna, merengtem. Aztan felneztem. Probaltam keresni azt a hideg, szurke erzest, amit kint az ajtoban ereztem, de valahogy cserbenhagyott ez a fenenagy tudomanyom. "...figyel az urfi egyaltalan?"- hajolt kozelebb. Biccentettem. "Hat persze.."-probaltam megerositeni. Nem ment. A fejembol kikerultek a betuk, addig stimt, no de a szamhoz mar nem jutottak el. Hova tuntek? Ki lopta el oket? Ugy tunt, Livia nenemenek eleg volt a bicentes, mert mondandoja folytatodott. Am akkor en mar messze jartam es a kinti vilag csak egy-egy filmkocka elejeig jutott el hozzam. Hogy merre? A betuimet hajkurasztam. Senki nem lophat meg akar eggyel sem -gondoltam es nekieredtem. Belul egyre forrobb lett ahogy futottam korbe-korbe ugrandozva, nevetve. Lassan beertem a fobunos "H"-t, a kezdobetut. "Allj, vagy kimondalak"-fenyegettem. Megallt. En is. Kozelebb hajoltam hozza. "Ennek a H betunek teljesen olyan az illata, mint Moric bacsi asztalon feljtett boranak"-volt az utolso gondolatom. Kartyavarkent csuklottam ossze Livia nenem kezeben. Rovid volt az elso alkoholmamorom.