Ôseim svŕbok, magyarok, és ki tudja még, milyen nŕciňk keveréke, fiam pedig horvŕt ôsökkel is büszkélkedhet anyai vonalon. Amit nekem a haza jelent : itt születtem, itt van az otthonom, és bŕrhova is megyek, ide mindig vissza tudok jönni ; itt élnek rokonaim, barŕtaim és ismerôseim. Ez szŕmomra az élettér (Lebensraum).
Történnek ebben a hazŕban dolgok, amik tetszenek nekem, és olyanok is, amik nem. Büszke vagyok, amikor hallom, hogy nemzetünk sportolňi aranyérmeket szereznek, és szégyellem magam, amikor külföldön magyarul trŕgŕrkodik mellettem egy kis csoport, nem is sejtvén, hogy esetleg mŕsok is értik, amit mondanak.
Felhŕborětňnak tartom Trianont, de élni akarok a mai és a jövôbeli orszŕgban és nem meghalni a můltbéli ŕlmokért és elszalasztott lehetôségekért.
Gyerekkoromban (a 80-as évek elején) nem kedveltem a zŕszlňs-felvonulŕsos kötelezô iskolai rendezvényeket, ahol a hazaszeretetet internacionalista szintre emelték. Sokkal többre becsültem a falusi bůcsůkat a bazŕrokkal, céllövöldékkel és a körhintŕval. Ma nem tetszik, amikor politikai kalandorok arra szňlitanak fel, hogy veszélyben a haza, és « aki nem velünk, az ellenünk ». Ennél még az « aki nem ellenünk, az velünk » szlogen is jobb volt.
Nem irigylem a hazaszeretetet azoktňl, akik ma az utcŕn akarjŕk ezen érzésüket megmutatni, és akik ezzel még nem mondtŕk meg, hogy milyen hazŕt szeretnek, vagy mit szeretnek a hazŕban. Ezt rŕhagyjŕk arra, aki kihěvta ôket az utcŕra demonstrŕlni, aki azt mondja, hogy « azért jöttünk össze, hogy ne menjünk széjjel », és aki « felszabadulttŕ » teszi a tömeget.
Egyszerűen csak félek tôlük.
