Lívia néni ellentmondásos jelleméhez hozzátartozik, hogy a szőlőt - igaz, nem volt sok nekik, két sor a kertjükben mindössze, amit még Móric bácsi ültetett régen - minden ősszel ő szedte le és taposta a hatalmas fadézsában musttá, majd töltötte demizsonokba. Igaz, mivel megmetszve sosem volt a szőlő, egyre kevesebbet kellet bajlódnia vele, ahogy az évek múltak.
A kellemesen fanyar, mégis édeskés illat beszüremkedett az orromon, ott is maradt, és mikor Lívia néni kitolta a szinte légies és vékony, de mégsem beesett arcú kis férfit a fürdőbe, észrevettem az asztalon álló, zavaros, lilás színű folyadékkal félig teli poharat. Az alkohollal kapcsolatban teljesen másféle képzeteim voltak: apám émelyítő szagú, karcos homoki borainak, olcsó ipari pálinkáinak esti melankóliája, az azok előkerülésével összeforrott veszekedések emlékei, anyám mártír allűrjei, de semmiképpen ez a meghitt illat és szín. Felvettem a poharat, forgattam, nézegettem, aztán belekortyoltam. Finom volt. Szőlőszemek pukkantak szét a fogaim alatt, szőlőmagok roppantak, és lassan, szinte megbűvölve kortyolgattam ezt az ismeretlen, furcsa aromájú, ízletes levet, egyenként ízlelgetve az apró kortyokat. Furcsa, langyos nyugodtság járt át, megmelegedtem, és valahogy tovatűnt az idő, az az idő, ami azóta is annak a fél pohár kamaszbor emlékének a tűnékenységével leng körül - és zsibbadtan bámultam ki tudja, mióta az üres poharat, mikor belépett Lívia néni.