Elkerekedett szemmel nyitott ajtot. Meglepetese pillanatok alatt tova tunt es a felismeres enyhe fintor formajaban ult ki arcara. No hiba, a cipom cuppogott a holetol es apro tocsa korvonala kezdett kirajzolodni a labtorlo elott, ahol alltam. Vegigmert lassan, aztan ujra. Nem ertettem semmit az egeszbol. Neki most olelve kellett volna vegigtapogatnia, hogy epp e minden csontom es kulonben is merre jartam, hol koszaltam. Aztan a megkonnyebbulestol zokogva egyutt tarcsaznank, "Anyu! Itt vagyok, gyertek ertem, vigyetek haza!". Zavaromban a nagylabujjamat a cipom talpahoz szoritva probaltam atazott zoknimat szaritani. Nem vette eszre, ahogy en sem, hogy osszehuzott szemoldoke alatt megulo borju szemei mar a sotet folyosot kemleltek mogottem. "Hat Te? Egyedű vagy?". No, sikerult lyukat furnom a zoknimon. Ezen jobban meglepodtem, mint a kerdesen. "Iiigen" - nyogtem bizonytalanul, mintha epp a bujocskas trefa kozepebe csoppentem volna. "A tobbiek a lift mogott rejtoznek a jelre varva" - mondhatta pillantasom, mert durvan felretolva hajolt a villanykapcsolo fele. Orrfacsaro parfum buz utott meg, ahogy megmozdult. "Bekerultem a felhojebe" - ereztem, de ez nem volt az a kellemes erzes, mint tomegben, mikor egy-egy embert kivalasztva, veletlent jatszva, kozelebb huzodok, hogy ha egy pillanatra is, de bent legyek az ember-felhoben. Nagynenem felhoje szurke es hideg. Mint a zoknim, jutott ujra eszembe. "No, gyere! De a cipodet kint vedd le!"