Vagy hinnem kell valami fátumféleségben, vagy nagyon bátornak kell lennem hozzá. Nem lep meg, hogy az ókori görögök ezt rábízták a delphoi jósdára. És az sem, hogy még mindig akkora turista-zarándokhely ez a Delphoi. Nem a romokat akarják bámulni az odalátogatók - bár valószínűleg ezt ők sem tudják, de mindenképp érzik -, hanem a "hely szelleme" az, ami körbelengi őket, ókor kései gyermekeit; mint a készülő vattacukor a forgós gépet, amit mind a százhúsz centinkkel lábujjhegyre állva, megbűvölten néztünk, mint alakul a szemünk láttára az a csemege, amit úgy szerettünk, de fogalmunk sem volt, hogyan lesz két kiskanál kristálycukorból az a hatalmas, színes, nagyszerű édesség, amit olyan jó tépkedni - és amit ha nem ettünk elég gyorsan, összeesett, köddé vált, és sírtunk, mert nem értettük, mi történt.