Ez a "gyerekkor szörnyűségei" elég borzasztó így leírva - talán ennyire élesen nem is élem meg ezt a dolgot. A lelkem mélyén soha, de soha nem tudtam hibáztatni egyik szülőmet sem azért, ami otthon történt. Erre lelkileg alkalmatlan vagyok, és összességében engem közvetlenül egyik sem bántott. Néha, már felnőtten, elborítja az agyamat a düh, de ez elmúlik.

A lelki függés egy érdekes dolog, igazából nem tudom megmagyarázni. A férjem életem legnagyobb szerelme - szeretném azt hinni, hogy ő az Ő. Borzasztóan csupasz a lelkem előtte, pl. egyáltalán nem bírok haragot tartani, vagy igazi tartós dühöt érezni vele szemben. Ezért mondom, hogy nem vagyok elég erős, mintha az éeltemet csak vele összefüggésben tudnám értelmezni. Ezzel szemben pedig a külvilágban (munka, barátok, stb...) abszolút önálló, tudatos és igencsak határozott vagyok. Legalábbis a környezetem szerint. Ez furcsa dolog.

Hát ez most nem válás téma, legyen az is.

Tökéletesen egyetértek halihóval, igenis vannak mélypontok, amit át kell vészelni - egy bizonyos határig. De erről szól a lentebbi beírásom.

d.