Addig is, amíg nem merünk önmagunkról írni, én is leírok egy történetet egy közeli rokonomról. A nagyszüleimről szól.
Nyolc gyermekük született a háborús években, egyetlen szobában, albérletben, miközben nagyapán a szeretőjével múlatta az idejét. Nagyanyám nagyon fiatalon lett feleség és anya, és tudomásom van róla, hogy többször felmerült benne, hogy elválik nagyapámtól, és még a gyerekek is támogatták volna ebben. Mégsem tette, és végül együtt élték le idős éveiket, békességben, nyugalomban. Egyszer fültanúja voltam, amikor így udvaroltak egymásnak: Te vagy a legszebb öregasszony a világon! Te pedig a legszebb öregember! A sok-sok unoka közül nagyon kevésnek van tudomása arról, hogy milyen nehéz volt fiatalabb korukban a házasságuk. Csak az életük végére látunk rá, azt visszük tovább magunkban: hogy EGYÜTT öregedtek meg.
Van egy bizonyos kor, amikor már kezdenek kisimulni az ellentétek, megszűnik a viszály, és férfi-nő kezdenek egyfelé nézni: az elmúlás felé. A kérdés csak az, végig csinálom-e, vagy nekimegyek a kerítésnek – ahogy azt a koncentrációs táborokban tették azok, akik úgy érezték, nem bírják tovább. Elnézést a hasonlatért, de néha én is így érzem, hogy egy koncentrációs táborban vagyok, és a túlélésért küszködök. De nem megyek neki a kerítésnek, mert akkor nem tudom meg, mi lenne, ha...